A XX. század története sok ízlésbeli váltást élt már meg, és ezek a hullámok időnként a mai napig ismétlik magukat. A közítélet gyakran elfordul azoktól az építészeti stílusoktól, melyek a XX. század modernista irányelvein alapulnak – funkcionalitás, letisztultság, racionális szerkezet és az ebből levezetett homlokzat – helyette olyat követel, mely visszahozza a XX. század előtt gyökerező történeti formákat. Ennek az okát nehéz lehetne felkutatni: lehetséges egy régebbi kor dicsőségére való emlékezés, és ezzel együtt a közelmúlt elutasítása, vagy csupán az általános igény a dekoratív elemek használatára. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a modernista építészeti alkotások sokkal kevésbé viselik el az amortizációt a historikus formákat felvonultató építészetnél, melyet további romantikus tartalommal telít meg az idő formáló hatása: a patina.
Mindazonáltal akármennyire is szürkének hathat a II. Világháború utáni modern épületek kopottas vakolata, dísztelensége, olyan értékeket hordoznak és olyan törekvéseknek bizonyítékai, melyek kis utánajárással rendkívüli érzékletességgel mesélnek az adott történeti korról. Úgy, ahogy, példának okáért egy kastély mesélhet a kései feudális berendezkedésről.
A modernizmus erőteljesen a baloldali mozgalmakhoz kötődik – modern stílusban alkotó építészeink főként a szociáldemokratákkal, kommunistákkal szimpatizáltak a viharos ’30-as, ’40-es évek során. Mikor az ország újjáépítésére került a sor, természetesnek tűnt, hogy az alapvetően baloldali eszméket importáló szovjet vezetés ebben az építészeti irányzatban találhatja meg önazonosságát. Az első Hároméves terv a romeltakarítás és a helyreállítás feladatait tűzte ki célul 1947-49 között, emellett pedig a sürgető lakáshiány kielégítését, melyet gazdaságosság, szociális szempontok és a funkcionalitás jegyében tervezett típustervekkel kívántak megoldani.[1] Azonban az első tervezői munkák között nagy hangsúlyt kaptak azon feladatok, melyek nem a praktikus, szükségszerű feladatok kielégítésére irányultak, hanem olyan nagyszabású munkákra fordítottak energiákat, mint a Nemzeti Panteon, vagy Budapest-fürdőváros.[2]
A szerény költségvetés ellenére a háború utáni évek bizakodásra adtak okot – olyan alkotások valósultak meg, melyek a mai napig csúcspontjai a magyar modernista építészetnek. Talán a legkiválóbb példa a már sokszor magasztalt Építő-, Fa-, és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezeti Székháza (Tervezők: Gádoros Lajos, Perényi Imre, Preisich Gábor, Szrogh György), mely rejtett ellentmondást hordoz magában. Minden külső modernitása ellenére múlt századi technológiával, kézzel, facsigás emelőkkel építették – mely mélységében mutatja a hazai helyzetet: habár a feltételek még nem adottak, az elszántság és tenni akarás kiharcolja a változást. A háború által minden szempontból kimerült ország az álmai mellett nem rendelkezett azokkal a szükséges ipari és gazdasági feltételekkel, melyek szükségesek lettek volna a kívánt fejlődéshez.
 |
| MÉMOSZ székház - Fortepan |
Igaz, a helyszíni előregyártás technikájában világelsők voltunk, azonban ezt a szükség szülte – nem volt elegendő zsaluzásra felhasználható faanyag, a szerkezeti acélt pedig a gépgyártás foglalta le. Az üzemi vasbeton elemek előregyártásához szükséges infrastruktúra, házgyárak, még várattak magukra. Ennek következtében a tartószerkezeteket a helyszínen vitelezték ki, majd többnyire tégla-kitöltő falazattal fejezték be az épületet. Az állványzat nélküli monolit vasbeton szerkezet csupán az ’50-es évek végére válik elérhetővé az építővállalatok számára – azonban a hangsúly ekkor már az előre gyártott elemekből való építkezés felé tolódik el.[3] Ezáltal szükségszerűen eltávolodunk a nemzetközi modern színtértől, mely a nyersbeton minél bravúrosabb szerkezeti és formaképzési megoldásait helyezi főszerepbe.
A modernizmus – hiába látszik egyöntetűen támogatottnak – már korán ellenfélre talál. Már az 1944-től szaporodó szovjet hősi emlékművek előre vetítik azt az ideált, mely majd évekkel később általános irányelvként fogalmazódik meg.[4] 1948-ban Major Máté azzal az érvvel támogatja a szocialista realizmus építészetben való megvalósítását, miszerint, a modern építőművészet nem rendelkezik azzal a monumentalitással, mely tükrözi az új világot építő osztály erőfeszítéseit.[5]
Az erről szóló vitáknak azonban Moszkvából vetettek véget – Sztálin a birodalomnak egységes arculatot kívánt teremteni, mely reprezentálja annak nagyságát és ideológiai hátterét. Az építészet terén a század eleji szentpétervári klasszicista stílust választották irányadónak, míg a modern művészetet a polgári dekadencia károsító termékének titulálták. Andrej Alekszandrovics Zsdanov, a Szovjetunió kultúrpolitikai felelőse, Magyarországon Révai József kultúrpolitikust bízta meg, aki 1949-ben látott hozzá, hogy az építészetből ideológiát faragjon, azonban a heves ellenállás miatt elhúzódott az építészeti váltás. Ebben az évben született az a törvény is, mely kimondja, a nép harcainak kifejezéséhez nem megfelelő a „Bauhaus-homlokzat”.[6]
 |
| Szent István park lakóházai 1948-ban, mely a modern lakóházépítészet kiemelkedő alkotásai (Építészek: Hofstätter Béla és Domány Ferenc, Kerekes András és Platschek Imre, Jakobik Gyula, Oblath György, Szőke Imre, Málnai Béla és mások, 1941.) Fortepan |
 |
| Kékgolyó utca 10, a modern lakóházépítészet jellemző homlokzati megoldásaival (Építészek: Lauber László és Nyíri István, 1934.) kép: Wikipédia |
A Műegyetem tanárai, valamint az MTA doktorai között főként olyan nagy tekintélyű és tudású építészek voltak pozícióban, akik elkötelezettek voltak a modern építőművészet iránt. A szakmai disputa két éven keresztül húzódott, mígnem Révai az 1951-es „Nagy építészeti vitában”, Lukács György segítségével ellenséget faragtak a modern irányzatból és képviselőikből. Igen hasonló módszerekkel, ahogyan a náci Németországban a Bauhaus-iskolával tették: fellépésként az elfajzott, kártékony művészet ellen.[7] Az építészeti szocialista realizmus azonban nem tartott sokáig: Hruscsov 1954. decemberi beszédében, melyet a Szabad Nép, valamint az építészeti szaklapok pontosan közöltek, elutasítja a historikus elemeket felhasználó építészet „pazarló” stílusát, és egy modern, előre gyártott elemeken alapuló irányzatot jelöl meg, mely költséghatékonyan és gyorsan hivatott megoldani a Szovjetunióban szerte égető lakásproblémákat.
A szocialista realizmus rövid időszaka alatt az ipari és gazdasági létesítményeken kívül szinte mindent elláttak a magyar klasszicista építészet sajátos elemeivel – hol remekművet, hol üres formalitást létrehozva. Ez idő alatt az egyetemisták csupán a központilag meghatározott elvek alapján gyakorolhatták megszerzett tudásukat. Szinte egyáltalán nem találkozhattak a modern irányzattal, csakis elhelyezkedésük után, a tervezővállalatok, vagy a MÉSZ könyvtárában férhettek hozzá olyan irodalomhoz, melyből tájékozódhattak az építészet nemzetközi helyzete felől.
 |
| 1953. Gádoros Lajos bemutatja a Szinkron-műterem tervét, a szocialista realizmus építészeti megvalósításának remek emléke, Fortepan |
1954 után fokozatos visszatérés vehető észre, melyben kiemelkedő szerepe volt az 1958-as brüsszeli világkiállításnak, ahol talán az 1956-os események elfojtásának okán a vezetés egy modern, élhető állam képét kívánta sugallni. Az itt létrehozott épület a párt vezetőségében komoly ellenvéleményeket váltott ki. Elképzelhető, hogy csupán a határidő rövidsége miatt nem lehetett nagyszabású módosításokat eszközölni. Rendkívül részletes közvetítettsége, nagy nyilvánossága révén meghatározta a későbbi éveket, évtizedeket, melyet már a „hosszúra nyúlt ’60-as évekként” ismerhetünk. A sajátos, geometrikus, mustraszerű homlokzati kiképzés számtalan „baráti” országban jellegzetes eleme lett a szocialista modern stílusnak, mely már nem utasította el a nyugati eredményeket. Ezzel együtt azonban hangsúlyozni kívánta különbözőségét, mely társadalmi, gazdasági és ideológiai berendezkedéséből adódik.
 |
| Gádoros Lajos által tervezett magyar pavilon a brüsszeli világkiállításon, 1958, kép: artkartell.hu |
A cikk szerzője: Tóth Péter
Jegyzetek:
[1] MERÉNYI Ferenc: A magyar építészet: 1867-1967, Budapest, Műszaki Kiadó, 1970., 105.
[2] PRAKFALVI Endre: Szocreál, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata, 1999, 7.
[3] MERÉNYI Ferenc: A magyar építészet: 1867-1967, Budapest, Műszaki Kiadó, 1970., 152.
[4] PRAKFALVI Endre: Szocreál, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata, 1999, 7.
[5] PRAKFALVI Endre: Szocreál, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata, 1999, 19.
[6] PRAKFALVI Endre: Szocreál, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata, 1999, 24.
[7] KUNST György: Lukács György építészeti esztétikája és a magyar építészet leszakadása a nemzetközi fejlődésről a XX. század harmadik negyedében, In:. A totalitarizmus és a magyar filozófia : tanulmányok, szerk.: Valastyán Tamás, Debrecen, Vulgo, 2005. 268.
