2017. szeptember 30.

Nyárbúcsúztatás olasz módra

Milánó Olaszország második legnagyobb városa, igazi lüktető, élettel teli nagyváros. Hangulata nem teljesen hasonlítható Rómához, vagy Firenzéhez, összképe modernebb, amely izgalmasan olvasztja magába a múlt emlékeit. Ideális célpont egy hosszú hétvége alkalmából, négy nap alatt kényelmesen felfedezhető, sőt rövid kirándulásokat is be lehet tervezni a környék csodás tavaihoz, Como-hoz, vagy a Garda tóhoz.

Kirándulásunk szeptember 7-én vette kezdetét, hajnalban indult a repülőnk Milánóba. Miután vonattal beértünk a Brera negyed közelében található Nord Cadorna állomásra, a szállásunk felé vettük az irányt. Az úton bérházak között sétálva döbbentünk rá először: hiszen, mintha az Andrássy út Oktogontól a Városliget felé vezető szakaszán haladnánk, el sem hagyva Budapestet. Csak itt a Hősök tere helyett a Sforza kastély hatalmas épülete magasodott elénk. Szállásadónk időközben megérkezett, így átvéve kis lakásunkat, megkezdődhetett a város felfedezése, persze csak egy kiadós reggeli és kiváló capuccino után. A térképet a kezünkben tartva, a központ felé indultunk, első állomásunk természetesen a Dóm tér volt. A gótika egyik mesterművének homlokzata több építési periódust tükröz. A Szent Ambrus alapította Santa Maria Maggiore Bazilikát (alapítva: 390-ben) lerombolva, 1396-ban megkezdődött a mai székesegyház építése. Az alapvetően gótikus dómon a különböző korszakok rajta hagyták stílusuk lenyomatát, így 1616-tól folyamatos hozzáépítések segítségével próbálták visszaadni alapstílusát. A homlokzatot vertikális tornyok osztják öt egységre, és minden egységben egy bronzkapu áll. Az épületbelsőt öt hosszanti és három kereszthajóra osztják a pillérsorok. Méretei monumentálisak: hosszúsága és szélessége: 158x66 méter, belmagassága átlagosan 50 méter. A tetőterasz kívülről, lépcsőn, vagy lifttel közelíthető meg. Érdekesség, hogy az elmúlt évtizedek ásatásainak köszönhetően immár az előző templom keresztelőkápolnájának megmaradt romjai is megtekinthetők. Belépőt a téren található klasszicista stílusú, egykori királyi palotában, a Palazzo Reáléban lehet váltani, ahol a dóm szobordíszeit bemutató kiállítás tekinthető meg. A szemfülesek még Szent István királyunkat is felfedezhetik a kiállítótérben. A tér másik oldalán a Galleria Vittorio Emanuele kereszt alapú passzázsa húzódik, ahol a divat világmárkáinak üzletei találhatóak ma. 1865-1877 között épült.





Sétánkat a Santa Maria delle Grazie templom felé folytattuk, ám erre a helyre csak a következő napon jutottunk be, így ide még visszatérünk később. Utunk során azonban több bérház belső tereibe és udvarába sikerült bepillantani, amelyről a következő néhány kép tanúskodik. Ezen a napon utolsó helyszínként a Sforza kastélyba sétáltunk, amely a 15. század legjelentősebb építészeti alkotása, egykor a milánói hercegek otthona volt. Mai nevét a 19. században kapta, a restaurálásokat követően. Az épületben számos múzeum kapott helyet, falai között igazi kikapcsolódás sétálni. A cikk elején említettem a Hősök terét. Nos, ha a Sforza Kastély a Hősök tere, akkor a mögötte található park a Városligettel hasonlítható össze. A parkot az Arco della Pace (Béke-kapu, diadalív) zárja le.





A következő nap első állomása a Santa Maria delle Grazie volt. A templom 1493-ban készült el, ám sajnos a második világháború nem kímélte, így restaurálni kellett bizonyos részeit, például a Refektóriumot is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy néhány fal megúszta a találatot. Az egyik, amelyre Az utolsó vacsora falképet festette Leonardo da Vinci, illetve vele szemben található Giovanni Donato méltatlanul elfeledett Keresztrefeszítés festménye is. Da Vinci e falkép készítésekor kísérleti technikát használt, ezért ez sajnos ma is folyamatos restaurálásra szorul. Mivel ez Milánó egyik legvonzóbb turistalátványossága, ezért szigorú rend szerint látogatható, időpontot érdemes hetekkel előre foglalni.



Következő állomásunk a Milánói Egyetem és a Sant’Ambrogio templom lett volna, azonban a zárva tartás miatt a belépésről le kellett mondanunk. Sétánkat így ismét a Dóm felé vettük, mivel előre váltott jegyeinkkel ekkor mentünk fel a tetőteraszra.


Harmadik napunk a kirándulás jegyében telt. Az eredeti terv szerint Como városába és innen a Lago di Comon hajóval Belaggioba mentünk volna. Az időjárás előrejelzés azonban keresztülhúzta számításainkat, ezért az ellenkező irányban kerestünk menedéket. A Lago di Garda lett kitűzött célunk, vonattal Desenzano del Garda városába értünk be. Izgalmas, igazi olasz kikötőváros, ahonnan menetrend szerinti hajókkal lehet tovább kirándulni. Mi Sirmionét, a kis félszigeti városkát céloztuk meg, és csodás napot töltöttünk itt. Szerencsére az időjárás itt segítette és nem hátráltatta ügyünket. Vonattal késő este értünk vissza Milánóba, a Centrale hatalmas vasútállomására.







Utolsó napunk sajnos nem a tervek szerint alakult. Az egész nap tartó szakadó eső ellehetetlenítette a nagyobb sétákat, így inkább belső terekben folytattuk a város felfedezését. Így látogattunk el többek között a Brera Képtárba – Pinacoteca di Brera –, majd a Teatro alla Scala épületébe. Az Operaház építését Mária Terézia rendelte el, az ország és a polgárság fejlődésének, valamint a kultúra iránti igények egyik ikonikus épületeként emelték. Homlokzata klasszicista, kívülről, egyszerű, elegáns épület benyomását kelti. A belső terekbe két módon lehet eljutni: egy előadás keretében – amelyre sajnos nem volt lehetőségünk –, valamint a színház múzeumán keresztül. Utóbbi lehetőséget kínál a belső terek és az épület történetének megismerésére, ahol az egyik teremben Liszt Ferenc zongorájával és kisbüsztjével is találkozhattunk. Érdemes jól átgondolni a látogatást, mert ezen a két helyen bizony órákat lehet eltölteni, főleg egy esősebb időszakban.





Mivel az időjárás nem engedett, sajnos lemondtuk a Sant’Ambrogio belső tereinek megtekintéséről. Búcsút vettünk a várostól, majd visszatértünk a vasútállomásra, ahonnan a reptér felé vettük az irányt, hogy hazatérjünk Budapestre. Csodás célpont Milánó, nemcsak művészet- és építészettörténeti nevezetességei, hanem különleges hangulata és nem utolsósorban kiváló konyhája miatt.

Szöveg: Juhász Gabriella
Képek: Gulyás Bálint és Juhász Gabriella

2017. szeptember 5.

A Fellner és Helmer iroda színházai Budapesten

Százhetven éve született Ferdinand Fellner, a Fellner és Helmer iroda kiváló építésze. Ferdinand Fellner és Hermann Helmer 1873-ban kezdték meg a közös munkát, miután ifjabb Fellner 1871-ben átvette az építészirodát édesapjától, idősebb Ferdinand Fellnertől, halálát követően. Bár az évforduló hivatalosan április 19-én történt – hiszen Fellner 1847. április 19-én látta meg a napvilágot –, ezért kissé megkésve, ebből az alkalomból idézzük fel az építészpáros budapesti színházait. Az iroda 1873 és 1919 között közel ötven színházat tervezett Közép-Európában, elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Budapesten, mindennapjaink során, munkába menet, vagy munkából jövet, egy városi séta keretében, vagy esti szórakozás helyszíneként mindannyian találkoztunk már épületeikkel. Vajon hány színházat tervezett az építészpáros Budapesten? Lássuk!

Népszínház

Az első színház „kakukktojás”, hiszen ezzel az épülettel ma már sajnos nem találkozhatunk. 1872-ben a Pesti Magyar Népszínházat Alapító Társulat a fővárostól a Hermina téren kapott telket egy új színház felépítésére, a tervek elkészítésével a Fellner és Helmer irodát bízták meg. Források hiányában az építkezést azonban nem tudták elkezdeni. Ez a késés kedvezett 1873-ban a Sugárút Részvénytársaságnak, és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának, amely a Municipális Hitelintézettel megegyezve, átadta a területet az Operaház felépítésére, ezáltal számára gazdaságilag kedvezőbb ügyéhez. Érdekesség, hogy Fellner erre a zártkörű eseményre is meghívást kapott, és a megszabott határidőn belül benyújtotta tervanyagát a hat másik építész-jelölt mellett (Ybl Miklós, Steindl Imre, Szkalnitzky Antal, Linzbauer István és Ludwig von Bohnstedt). Mint tudjuk, az Operaház építésére Ybl Miklós nyerte el a megbízást. Ferdinand Fellner tervei sajnos ma még nem ismertek a kutatás számára, elsődleges forrásként a pályázathoz tartozó műleírása szolgál. Az időbeli egyezés, és a szöveges forrás alapján szoros stiláris kapcsolat is feltételezhető az ide készített terv és a Népszínház között. Utóbbi építéstörténete 1874-ben folytatódott. Mivel a színház nem készülhetett el a Hermina téren, a főváros egy kedvező telek átengedésével tette lehetővé megvalósulását. A telek az akkori Kerepesi út - Bodzafa utca - Sertéskereskedő utca találkozásánál volt. (A Kerepesi út 1906-től Rákóczi út, a Bodzafa utca 1889-től Rökk Szilárd utca, a Sertéskereskedő utca 1874-től Népszínház utca). Fellner eredeti tervein hosszúkás, szárnyakkal kiegészített épület állt volna, azonban a telek adottságai és a költségek ezt nem tették lehetővé, így épült fel a ma már csak archív felvételeken látható gyönyörű színház. A leírás szerint körülbelül 2000 fő befogadására képes, gazdagon díszített, elegáns, karakteres homlokzatú neoreneszánsz épület volt. Mivel a terület nyomvonalán az egykori Nemzeti Színház, a Rókus kórház és a Kerepesi temető állt, így gúnyos megjegyzések is szárnyra kaptak terület kapcsán: „Az élet olyan, mint a Kerepesi út: az eleje színház, a közepe kórház, a vége temető!” A megnyitóra 1875-ben került sor, a színház profilja szerint könnyedebb műfajok bemutatására szakosodott. 1908-tól a Népszínház vált az új Nemzeti Színházzá, amikor az ifj. Zitterbarth Mátyás által 1838-ban tervezett klasszicista épület – amit később Szkalnitzky Antal tervei szerint jelentős mértékben átalakítottak – lebontásra került. Sajnos a Népszínház is egy újabb városfejlesztési hullámnak esett áldozatul: 1963-ban, a metró építése következtében (állítólag) statikailag meggyengült a szerkezet, így a bontás elkerülhetetlenné vált.

Klösz György felvétele a Népszínházról, a fő- és oldalhomlokzatról
Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.103;
Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.105

Somossy Orfeum

A Somossy Orfeum főhomlokzata
Vajon melyik mai színházunk működött egykor ezen a néven? Egy kis segítség: a Nagymező utcában, a 17. szám alatt található, ma főleg operettek és musicalek szerepelnek a repertoárján. Igen, a mai budapesti Operettszínház ez, amely különleges, egykor különálló telkekre épült fel. Somossy Károly 1890-ben, majd 1894-ben vásárolta fel a Nagymező és Mozsár utcai telkeket, majd ezt követően a bécsi Fellner és Helmer céget bízta meg egy korszerű színházépület megtervezésével. A speciális telek különleges tervezést igényelt. Hosszú bejáraton lehetett eljutni a sarkon kialakított nézőtérre, ám az előcsarnokban több kirakat és üzlet kapott helyet, továbbá az épület kávéházként és bérházként üzemelt. A színház előtere magába foglalja az alapvető közönségforgalmi területeket, félkör mentén, a két végen lehetett feljutni az emeletekre. A tulajdonos sajnos nem élvezhette sokáig munkája gyümölcsét, az orfeumot már 1899-ben eladta Albrecht Károlynak, aki 1902-ben adta tovább a jogokat. Az első világháborút követően, amikor a legtöbb mulatót színházzá alakítottak, az orfeum is hasonló átalakításon ment keresztül, Ben Blumenthal amerikai színházi vállalkozó révén. Külön érdekesség, hogy ő vásárolta meg a Vígszínházat is, amely szintén Fellner és Helmer munkája. 1922-ben Fővárosi Operettszínházként nyitotta meg a kapuit, a név kisebb-nagyobb anyagi gondok mellett 1936-g fennmaradt, ekkor néhány évig Művész Színház néven futott, ám 1942 után ismét a Fővárosi Operettszínház nevet viselte. A második világháborúban szerencsére nem sérült, felújítására 1960 után került sor, ekkor a színpad és nézőtér, a fűtésrendszer teljes átalakításon ment keresztül. Az eredeti hangulat helyreállításának igénye csak 1998-ban merült fel, amikor a színház megkapta a Budapesti Operettszínház nevet. Sajnos eredetiként csupán az elrendezést emelhetjük ki, a belső terek díszítése elveszett az elmúlt évszázad során. Ehhez még hozzátartozik a színház modern átalakítása, amely a legkorszerűbb színpadtechnika beszerelését tette lehetővé, így ma látványos, zenés produkciókat láthat az idelátogató közönség.[1]

Vígszínház

A Vígszínház épülete
Magánvállalkozásként, a Magyar Vígszínház Egylet, Silberstein-Ötvös József és gróf Keglevich István kezdeményezése révén építési engedélyt szerzett a fővárostól, így 1894-ben a Magyar Vígszínház Részvénytársaság, Faludi Gábor további segítségével telket vásárolhatott. Mivel az anyagi lehetőségek korlátozottak voltak, a kiválasztott terület egy akkor még mocsaras, gyárakkal körülvett hely volt. Ez ma már városunk egyik legfontosabb vasúti állomása közelében áll, mindössze néhány perc séta a Nyugati pályaudvartól, a Szent István körúton. A terveket a Fellner és Helmer iroda készítette el, a kivitelező építész Havel Lipót volt. Az építkezés gyorsan haladt, 1896-ban már a díszítő munkákat véglegesítették, ugyanebben az évben, május 1-én megnyitotta kapuit a színház. Elegáns, neobarokk stílusa, ékszerdoboz jellege szokatlan volt akkori környezetében, ráadásul az infrastruktúra is később épült ki, ami tovább fokozta a kontrasztot a mellette álló épületekkel. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az építészirodát, és a befektetőket is komoly támadások érték, nem munkájuk, inkább származásuk, és a tervezett színház idegen nyelvű műsora kapcsán. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy a városrendezés – bár a kerület fellendült és kiépült – inkább elrejtette a színházat a bérházak tengerében. Ezt támasztja alá Bárdi Ödön kritikája is: „Később zseniális városrendezőink gondoskodtak arról, hogy ezt a gyönyörű épületet, Fellner és Helmeréknek talán legsikeresebb színházát, négyemeletes házaknak tyúkszemre építésével agyonnyomják, megfullasszák.” A színház az anyagi nehézségek és néha veszteségek ellenére azonban működött, egészen 1945-ig, amikor egy bombatalálat következtében a homlokzat kivételével szinte minden megsemmisült. A felújítást követően a Magyar Néphadsereg Színházaként működött, eredeti nevét 1960-ban nyerte vissza. 1994-ben a teljeskörű felújításnak köszönhetően belső tereiben is megjelenhetett újból a korabeli barokkos milliő. Az épület ma karakteres szigetként jelenik meg a főúton, a főbejárathoz vezető egykori kocsifeljárókkal, ívesen előredomborodó főhomlokzatával, gazdagon díszített ablakaival és kupolájával. A színház az elmúlt évtizedekben sikeres évadokat tudhat magáénak, repertoárján a hazai, elsősorban prózai előadások mellett külföldi színdarabok, vagy külföldi színészek önálló estjeinek bemutatására vállalkozik. Meg kell említeni azonban, hogy társszínházával, a Pesti Színházzal több sikeres zenés produkció is hírnevét erősíti.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Budapesten ma is gazdag színházi élet fedezhető fel, rengeteg műfaj és stílus kínál kikapcsolódási, vagy épp elgondolkodási lehetőséget. Különösen igaz ez a 19. század második felére, elég csak Fellner és Helmer alkotásainak listáját böngészve jobban belegondolnunk abba, hogy a 19. században milyen igény volt a különböző műfajokat kiszolgáló elegáns színházépületekre, milyen pezsgő kulturális életről tesz ez tanúbizonyságot. Fellner és Helmer Budapesten álló épületei több szempontból ma is kiemelkedőek. Fontos kiemelni, hogy az építészpáros alkotásai Magyarországon nemcsak Budapesten találhatóak meg. Kecskeméten a Vígszínház kisebb mását láthatjuk, Szegeden a Nemzeti Színház fűződik nevükhöz, de idetartozik még az egykori Tatai Kastélyszínház is, amely gróf Esterházy Miklós nevéhez kötődik. Arról nem is beszélve, hogy az első világháború előtti Magyarországon hány város színháza – helyenként palotája – kapcsolódik a méltán híres és méltatlanul keveset emlegetett építészpáros nevéhez.


Szöveg: Juhász Gabriella
Források: a képaláírásokra kattintva megnyithatók.