2015

A Pázmányos Építészettörténészek Klubja 2015-ös évét felidézve számos szép emlék képe villan fel előttünk, tartalmas és szellemes előadások, sokszínű és izgalmas kirándulások képei. Klubestjeinken elhangzott építészettörténeti témájú előadások sorában az elsőt februárban hallgathattuk meg Karácsony Ritától, aki aktuális kutatási témáját Kotsis Iván 1930-as évekbeli székesfehérvári tevékenységét ismertette meg velünk. Hódmezővásárhely gazdag téglaépítészeti hagyományába Bodó Péter júniusi gondolatmenete engedett betekintést. Kelecsényi Kristóf sikeres OTDK kutatásába avatott be bennünket júliusban, Mit építettünk felhőkarcolók helyett? - Értelmezési kísérlet a 19. századi európai építészet jelenségére a magyar emlékanyagon keresztül címen tartott előadása a vertikális homlokzatképzés szempontjaira irányította figyelmünket. Nem maradhatott ki a két világháború közötti új építészet sem, Jász Borbála doktori kutatási területét ismertette augusztusban Ligeti Pál (1885-1941) szerepe a modern magyar építészet elméletében és gyakorlatában cím alatt.

Klubtagjainknak számos érdekes kirándulás lehetősége adatott meg ebben az évben is, melyeket klubesti vetített képes élménybeszámoló vagy blogunkra írt cikk formájában ismertettek. Az előbbiek sorában elsőként – márciusban – Recska Mária kappadókiai tündérkémények között tett látogatását idézte fel, utalva a török műemlékvédelem hiányosságaira. A nagy utazó Bakó Bálint két különleges élményéről is beszámolt, májusban kaukázusi, grúziai, azaz georgiai útjáról, szeptemberben pedig a kazah fővárosról Asztanáról tartott látványos képekkel fűszerezett bemutatót, élményeit nagy örömünkre a blogra is megírta. A novemberi klubesten pedig Juhász Gabriella elevenítette fel szeptemberi építészeti és zenei kirándulását a viktoriánus és kortárs Londonban.

Klubunk blogjának egyik legtermékenyebb évét zárjuk 2015 december végén, csak az első – 2010-es – év hozott valamivel több bejegyzést, de az írások hosszát, tartalmát tekintve talán az idei termés az eddigi legszínvonalasabb. A kirándulási beszámolók közül Mándl Evelin szentendrei túránkról szóló írását, Horváth Zsuzsa eszéki kirándulásáról készített képes beszámolóját, és Hegedüs Márta Flóra zebegényi látogatásunkról fogalmazott cikkét emelhetjük ki. Muzeológiai és építészeti témájú blogbejegyzéseket is olvashattunk az év folyamán, Mácsay Krisztina a megújuló budapesti Szépművészeti Múzeumról és az amerikai Getty Múzeumról írt gazdag tartalmú bejegyzést, míg Baldavári Eszter a frissen megnyílt Róth Miksa tárlatról írt kedvcsináló beszámolót. A sok olvasmányos és értékes cikk mellett jelen sorok szerzője is hozzájárult a blog évéhez néhány írással.

Blogunk az utóbbi időben sok új olvasóval gazdagodott, akiket szeretettel köszöntünk!A 2010 és 2015 közötti időszakban több mint 22000 oldalmegjelenítés történt a blogon, és az alábbi grafikon, illetve statisztika rajzolódik ki olvasottságunkkal, illetve bejegyzéseinkkel kapcsolatban:

2015. december 31.

Az idei évben két helyen, a Ferenciek terei Kelta Pub pincehelyiségében, illetve a nyári és nyárias hónapokban a Corvin negyedbeli A Grund Bazsesz nevű különtermében foglaltunk helyet klubestjeinken. Az estek és sok egyéb program – mint az idei augusztusi Remekművek kiállításon és a Nádori kriptában való kalauzolás – szervezését idén és az utóbbi években Mácsay Krisztinának köszönhettük, önzetlen tevékenységéért nem lehetünk eléggé hálásak. A szervezői munkát januártól Máthé Eszter klubtagunk veszi át, akinek ezúton kívánunk sok sikert és türelmet feladatához!

Ne feledkezzünk meg a játékról sem, ahol a feladványok megfejtésében idén elsősorban Pleskovics Viola és Kelecsényi Kristóf jeleskedett.   
Az év számunkra legmeghatározóbb eseményére, Építőművészek Ybl és Lechner korában című tanulmánykötetünk megjelenésére nagy büszkeséggel emlékezünk. A kötetet október 29-én Sisa József és jelen sorok szerzője mutatta be a FUGA Budapesti Építészeti Központban a szerzők és nagyszámú érdeklődő jelenlétében. A kötet szerkesztője ezúton is szeretné megköszönni a szerzők és a TERC kiadó áldozatos munkáját, ahogy a kedves és figyelmes ajándékot is, amelyet ez alkalommal vehetett át, és amelynek építéstörténetét dokumentáló képsorozattal veszünk búcsút az Óévtől, és köszöntjük az Újévet!

Rozsnyai József

„Egyszerű vonalakban tiszta színezés” – A Magyar Építészeti Múzeum Róth Miksa kiállítása a De la Motte-Beer-palotában

"Egyszerű vonalakban tiszta színezés" címmel nyílt kiállítás december 18-án a Budai Várban, a Dísz tér 15. szám alatt álló De la Motte-Beer-palotában, ahol Gellér Katalin, az MTA tudományos főmunkatársa, valamint Ritoók Pál, a Forster Központ elnökhelyettese és a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményvezetője mondott köszöntőbeszédet.  Az Építészeti Múzeum Róth-hagyatékának alkotásait bemutató kiállítás fő koncepciója az volt, hogy az iparművész tervezői tevékenységét illetve munkásságát az építőművészet oldaláról mutassa be. A De la Motte-Beer-palota impozáns enfilade térsora és a szobák freskódíszítése kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy a művészi kivitelezésű színes, önmagukban is képzőművészeti értéket képviselő tervlapok épülettípusok köré csoportosítva legyenek bemutatva. Ennek megfelelően az első szobában, az ún. Téli ebédlőben lett kialakítva az „Alkotó szoba”, amely nemcsak a művész életével kapcsolatos adatokat és történeteket tartalmazza, hanem maga a látogató is alkotóvá válthat a Róth ablakmintákból elkészített színezők segítségével. A második szoba, az egykori Szalon rózsamotívumos freskói között szerepelnek a legismertebb hazai középületekhez készített tervlapok. Az Országház, az Országos Levéltár, a Gresham-palota és a Zeneakadémia mellett olyan banképületekhez készített munkák is láthatók, mint a Nádor utca 16. szám alatti egykori Magyar Agrár –és Járadékbank nagyméretű Merkúr alakos ablakterve, vagy a Török Bankházhoz készített mozaikkompozíció két tervváltozata. A bemutatott alkotások közül a legnagyobb méretű (175x77 cm), külön plexi állványon álló tervlap a mexikói Nemzeti Színház színpadnyílása felett elhelyezett mozaikhoz készült, amelyet Kőrösfői-Kriesch Aladár tervei alapján Róth Miksa készített 1909-ben. 

A harmadik szobában, az egykori házi kápolna falain Passió-jelenetek láthatóak, ezért a Róth-hagyaték egyházi vonatkozású alkotásai kaptak itt helyet. Ez a szekció több, a művész pályafutásával kapcsolatos érdekes adalékot tartalmaz, elsősorban a máriafalvi templom és a Szent István Bazilika vonatkozásában. A szoba talán legreprezentatívabb eleme a lipótmezei elmegyógyintézet kápolnájába készített üvegablakok bemutatása, valamint a szoba sarkában álló eredeti műhelymunka Krisztus alakjával. 

Az utolsó két szobában, amelyek közül az elülső volt a Hálószoba, intimitása miatt a magánépítkezésekhez: bérházakhoz és villákhoz készült legszemrevalóbb terveknek ad otthont. A Kasselik Jenő (a Citadella-tervező Kasselik Ferenc fia és Kasselik Fidél építész unokája) által építtetett bérházhoz készített Artemisz-motívumos art deco stílusú ablak vázlata mellett, az Esztergom-Budapest vasúti híd kivitelezésében résztvevő Giovanni Marsaglia milánói palotájához készült „Max Roth” aláírással ellátott festett és maratott ablaktervek is láthatóak. Mivel a Róth-hagyaték legdekoratívabb akvarelljei és rajzai jelzés és évszám nélküli darabok, a koncepció kiegészül a századfordulón népszerű növényi és állati szimbólumok bemutatásával. Ezekhez kapcsolva látható galambokkal, hattyúval és pávával, valamint liliomokkal, írisszel és gránátalmával díszített művészi kivitelű vázlat is, de megjelennek ifjú leányok, fuvolázó fiú, lant és vitorlás hajó is. 

A De la Motte-Beer-palota 2016. január 4-én nyitja meg újra kapuit, a kiállítás pedig február 29-ig látogatható.

Sebestyén Ágnes Anna társkurátori munkáját és Hack Róbert valamint Bélavári Krisztina fotóit megköszönve kíván Minden kedves olvasónak Áldott békés karácsonyi ünnepet és sikerekben gazdag új esztendőt a kiállítás kurátora:

Baldavári Eszter

Dürer nyulától a Mercedesig - kirándulás Dél-Németországban

       Szeptember elején volt még néhány szabad napom az egyetemi tanév kezdetéig, amikor Németországban élő rokonunk, István révén hirtelen jött lehetőséghez jutottam. Néhány óra múlva Pesten potyautasként beszálltam a Mercedesbe: irány Stuttgart! Szeltük a kilométereket a Dunántúlon és Ausztrián át, majd Németország területére érve István jelezte, hogy Nürnberg felé szokott utazni. Ez kellett csak nekem, régi vágyam, hogy újra lássam a várost, ahol gyermekkoromban kétszer is jártam, de csak halvány emlékeim vannak tekintélyes ódon épületeiről. Nemsokára már a parkolóhelyet kerestük Dürer városának belterülete határán, és a pályaudvar közelében hamar találtunk is. Innen a Königstrassén sétáltunk a centrum felé. Mindössze két óránk volt a városnézésre, így a leglényegesebbeket céloztuk meg: a Lorenzkirche, a Heilig-Geist-Spital, a Frauenkirche és a Sebalduskirche lenyűgöző gótikus épületeit, valamit a Dürer-házat és a várat.

 

A gyors, de annál tartalmasabb műemléki városnézés élményeivel eltelve indultunk tovább Bajorországból Baden-Württemberg felé a száguldó és zsúfolt, helyenként mégis lelassuló dél-német autópályákon.

Késő este értünk Stuttgartba, ahol István felesége, Olga fogadott bennünket finom vacsorával. Másnap reggel pedig megismerhettem aranyos kislányukat, Marie-Angelinát. Együtt szálltunk be az autóba reggel, hogy aztán ki az óvodába, ki dolgozni, ki pedig városnéző körútra induljon a Weissenhofsiedlungba. Az 1920-as évek legjelesebb tervezői, köztük Le Corbusier, Walter Gropius és Ludwig Mies van der Rohe alkotta ezt az elegáns lakónegyedet, amely mintája lehetett sok egyéb hasonló háztelepnek. Sajnos a II. világháború nagy pusztítást okozott a városban, így a Weissenhofsiedlung 33 háza közül is tíz romossá vált, és lebontották, de ez utóbbiak közül kilencet újjáépítettek, és csak egy helyén áll új épület. A telep nagyobb része azonban eredeti formájában látható, sőt egy két házból álló Le Corbusier tervezte egység múzeumként látogatható.

A családdal elfogyasztott ebéd után a Belvárossal ismerkedtem. Megtekintettem a nagytemplomot, vagyis a Stiftskirchét, amely a háború szörnyű pusztításai utáni többszöri átépítés jellegzetes példája. Lefényképeztem az Altes és a Neues Schlosst, a Prinzenbaut, a Kunstmuseumot (Kubus) és a Paul Bonatz tervezte nevezetes főpályaudvart, amely mögött a vasúthálózat nagyszabású átépítése éppen folyamatban volt látogatásomkor. Stuttgarti kirándulásom fő attrakciója e nap végén következett: a klasszicista Régi Állami Galériához hozzáépített Neue Staatsgalerie. Az 1977-ben lezajlott nemzetközi pályázat nyomán James Stirling készíthette el az új épület végleges terveit. A posztmodern építészet e kiváló térélményeket nyújtó, nagyszerű  anyagokból komponált főműve a mai nap is lélegzetelállítóan kreatív, most is nagyon friss hatású, számomra rendkívül szimpatikus alkotás. A két galériaépületben felhalmozott műtárgyállomány pedig az egyik legértékesebb Európában.

 

Másnap nagy túrára (Grand Tour) indultam a nagyjából két kilométer hosszúságú Schlossgartenben. Az igényesen gondozott parkban megtekintettem a reneszánsz Neues Lusthaus szép maradványait. E nap fő szenzációja, a kastélykert végénél a Wilhelma nevű állat- és növénykert volt. Itt egy dúsan virágzó mesebeli oázist csodálhat meg a látogató, ahol az egzotikus növények és állatok között keleti tájakat és régi időket idéző pavilonok, épületek állnak. A móros romantikus épületegyüttes Ludwig von Zanth, majd Wilhelm Bäumer tervei szerint a 19. század középső évtizedeiben valósult meg.

A következő nap délelőttjén István javaslatára két közeli településre kirándultunk. Korábban nem ismertem ezeket a városokat, amelyek számos meglepetéssel szolgáltak. A Stuttgarttól nem nagy távolságra fekvő Plochingen magjában a kis gótikus templom és néhány igen mutatós Westwerk-ház közelében a fő látnivaló a Hundertwasser tervezte tornyos lakóház, melynek udvarába is sikerült bejutnunk.

 

A következő állomásunk a Stuttgarttal szomszédos Esslingen volt, ahol egy igen gazdag és eredeti állapotában fennmaradt műemléki épületegyüttest tekinthettünk meg. Sétánkat a várral kezdtük, ahonnan jól átlátható a belváros, a német Westwerk építészet egyik fő tárháza. A régi lakóházakon kívül három jelentős templomépület határozza meg a városképet, a St. Dionys plébániatemplom, a Frauenkirche és az egykori domonkosrendi templom. A városban székel az egyik leghíresebb német pezsgőgyár, a Kessler is, amelynek központi épülete egy hatalmas faszerkezetes épületben, az egykori Speyrer Zenthofban található.

 

Az utolsó stuttgarti nap estéjén sorra került a város fő jelképe, a Mercedes nemrég felépült kortárs épületegyüttesének megtekintése is. A kivilágított épületek látványa méltó záróakkordja volt németországi utazásomnak. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani vendéglátóimnak a sok szép élményért!

Szöveg és fényképek: Rozsnyai József

Egy speciális kollégium életre keltése – egy csipetnyi szórakozással. Élménybeszámoló a 2015. szeptember 27-30. közötti londoni utazásunkról

    Mielőtt megosztanám élményeimet – élményeinket – kedves Olvasóinkkal, szeretnék néhány szóban magyarázattal szolgálni a különös címválasztás miatt. Amikor 2012-ben megkezdtem tanulmányaimat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Művészettörténet MA szakán, évfolyamtársaimmal lehetőségünk volt egy olyan tantárgy felvételére, amelyet Speciális kollégiumnak neveztek. Minden félévben választhattunk, hogy a tantervben szereplő kötelezően elvégzendő órák mellett milyen különleges, oktatóink által összeállított speciális előadáson, vagy gyakorlaton szeretnénk részt venni. 2012 szeptemberében az egyik ilyen kollégium az angol viktoriánus kori építészet történetének megismerésére adott lehetőséget, Rozsnyai József előadásait hallgathattuk ebben a témakörben.
A félév végén elhatároztam, hogy ha egyszer elutazom Angliába, az órákon megismert izgalmas épületeket – vagy legalább egy részüket – szeretném élőben is megcsodálni. Jegyzeteimet gondosan megőriztem az íróasztalom fiókjában, hogy a megfelelő pillanatban használni tudjam őket.

Itt térünk vissza 2015-be, amikor egy, a páromnak szánt ajándék kapcsán négy napra Londonba utaztunk, így számomra is elérkezett a várva várt pillanat: füzetem alapján összeállíthattam azoknak a korábban tanult épületeknek a gazdag listáját, amelyek London belvárosában találhatóak. E sorok keretei sajnos nem teszik lehetővé, hogy minden élményt és minden látott épületet bemutassak, ezért a következőkben szeretném kiemelni a számomra – számunkra – legmeghatározóbbakat.

Utazásunk kezdete szeptember 27., vasárnap volt, a hajnali repülőutat követően vonattal érkeztünk Londonba, és máris egy izgalmas viktoriánus épület belső terében találtuk magunkat: a St. Pancras Nemzetközi Állomáson (Euston Road). A vasút katedrálisaként emlegetett pályaudvar 1863-65-ben épült, a tervezők William Henry Barlow és Rowland Ordish voltak. Az alapvetően neogótikus épület – amelynek anyaga tégla, kovácsoltvas, üveg – a maga idejében a világ legnagyobb fesztávolságú pályaudvarának számított: körülbelül 210 m hosszú, 73 m széles és 30 m magas. 1873-ra az épület elé egy szálloda is elkészült: George Gilbert Scott építész tervei alapján, amely stílusában jól illeszkedett a már felépült pályaudvarhoz. 2001-2007-ben történt nagy felújításának köszönhetően a St. Pancras szerencsére megőrizhette eredeti karakterét, és ma az egyik legfontosabb elővárosi és nemzetközi közlekedés csomópontját képezi.

Első napunk a pihenésről, a megismerésről és a felfedezésről szólt, régen látott ismerősökkel, „kötelező” attrakciókkal és látnivalókkal (például a Madame Tussauds, National Gallery, British Museum), illetve kiváló angol sörökkel fűszerezve.

A második napon, a Temze partján sétálva döbbentem rá arra, hogy a városkép jelentős változáson ment keresztül az utóbbi években – utoljára 5 éve jártam Londonban. Rengeteg új felhőkarcoló tűnt fel a belváros sűrűjében, jelentősen formálva az összképet. Közöttük több kvalitásos épületet is felfedezhetünk, azonban akadnak olyanok, amelyek kissé nehezen integrálódnak környezetükbe.

A hétfő estét South Kensingtonban töltöttük. Albertopolisz – a kulturális városnegyed, amely Albert herceg részben megvalósult ötletén alapult – elegáns épületébe tartottunk, amelyet Viktória királynő építtetett férje emlékére 1871-ben. A Royal Albert Hall (Imperial College Road) tervezője Captain Francis Fawke volt. Az impozáns épület, amelynek akusztikáját csak többszöri átépítés javította, elliptikus alaprajzú, a patkó alakú nézőteret több szintnyi széksor veszi körül – sorrendben a félemeleti kör és páholyok sora, az első és második emeleti páholyok, a hétsoros karzat, és az állóhelyeket biztosító galéria, amelyek elliptikusan ölelik körbe a színpadot. Mintája Párizsban látható, a Téli Cirkusz, franciául Cirque d’Hiver, amely Ignaz Hittorf tervezésében valósult meg 1852-ben. A különleges ajándék – utazásunk alapja – két egymást követő estén itt teljesedett ki a kiváló énekes, Steven Wilson koncertjeivel. A Hall szabályai szerint ráadásként a korábban megvásárolt karzati jegyünket hétfőn és kedden is első emeleti páholyjegyekre cserélték, mivel az előadás előtt 30 perccel a fent ülők térítésmentesen foglalhatnak helyet a lentebb szabadon maradt sorokban. 

A hétfő este élményeivel feltöltődve, másnap, kedden délelőtt látogattunk el a Houses of Parliamentbe (Westminster). A neogótikus épületet két nagyszerű építész tervezte, Augustus Pugin és Charles Barry. Az épület elődje sajnálatos módon 1834-ben leégett, ekkor hangzott el Charles Barry kijelentése: „What a chance for an architect!” (ford. „Milyen nagyszerű lehetőség ez egy építész számára.”). Pugin már az 1835-ben leadott pályatervek elkészítésében is segítette Barryt, majd az együttműködés az épület homlokzatának és a belső terek díszítésének kialakításánál folytatódott. 

A Tudor kori gótika remekművének alaprajzát Barry, homlokzatát Pugin kivitelezte: „Tudor details on a classic body” (ford. „Tudor kori részletek klasszikus – historizáló – vázon”). A House of Lords – Lordok háza – 1847-ben, a House of Commons – Képviselőház – 1852-ben, a híres óratorony, a Big Ben 1850-ben készült el. Az épületben sajnos szigorúan tilos a fényképezés, így saját felvételt csak az Előcsarnokban, illetve a St. Stephen’s Hallban készíthettünk. A házat – hasonlóan a mi Parlamentünkhöz – csak tárlatvezetéssel lehet látogatni, választhatunk az audio guide és a személyes tárlatvezetés között, mi a készülék mellett döntöttünk.

Városi sétánk következő állomása a Westminster Cathedral (42. Francis Street) volt. A templomot John Francis Bentley tervezte, 1895-1903 között épült fel, London legjelentősebb katolikus temploma. Különlegessége külső kialakításában és a belső terek anyaghasználatában rejlik. Az italobizantin – a velencei középkori építészet, bizánci hatás – homlokzat anyaga tégla, vörös alapon fehér sávozással, egyetlen torony csatlakozik hozzá. A bélletes kapun belépve körülbelül 140 féle márványt csodálhatunk meg: közöttük a zöld színű ír connemarai, illetve a vörös corki márványt. A mozaikkal díszített kápolnák szintén a bizánci hatásról tanúskodnak. A templom érdekessége, hogy a mai napig befejezetlenül áll London szívében: karzata felett sötét, díszítetlen téglafelületeket látunk, amely éles ellentétben áll a földszint gazdagságával. Az épület kissé komor, azonban összességében lenyűgöző.

Kedd este másodszor is South Kensington felé vettük az irányt, a cél ismét a Royal Albert Hall volt. A Hyde parkon át érkezve megtekintettük a George Gilbert Scott által tervezett Albert Emlékművet, amely 1863-1872 között épült, neogótikus stílusú vasszerkezetes építmény. Kőből készült párja Manchesterben található, Thomas Worthington tervezte.

A keddi koncert a hétfői előadást minden tekintetben felülmúlta. A kiváló akusztika, a csodálatos este, a meghívott meglepetésvendégek londoni utazásunk legfelejthetetlenebb élményét nyújtották. Ninet Tayeb és Steven Wilson csodaszép duettje – ezen az estén Ninet szólódala – olyan érzelmeket szabadított fel, amely egyszerre töltött el bennünket bánattal, örömmel és emlékekkel, katarktikus egységbe kovácsolva azt. Az alábbi linken a dal hivatalos verziója hallgatható és tekinthető meg, szeretettel ajánlom minden kedves Olvasó figyelmébe: 

Szerdán, londoni kinntartózkodásunk utolsó napján, első állomásunk a George Edmund Street által tervezett St. James the Less Curch volt (1859, Moreton Street).

Az épületegység homlokzatának anyaga tégla, amelyen vörös alapon fekete minták láthatóak, bejáratának árkádsora rusztikus. A belső terekben is a vörös és fekete színek kaptak hangsúlyt, összességében komor, ám izgalmas épületet láthatunk. 

Innen a Pall Mall felé vettük az irányt, ahol a gótikus stílustól kis időre elbúcsúzva Charles Barry historizáló klubépületét tekinthettük meg. A Reform Club (1837-1841, 104 Pall Mall) egyike, a Pall Mallon található korabeli pártok klubépületeinek, a homlokzat itáliai reneszánsz, a Palazzo Farnese hatása. A liberalizmust képviselő párt klubja nevét arról a híres törvényről kapta, amely a fejlődő iparvárosok számára is választójogot biztosított (Great Reform Act, 1832), és amelynek elérése a párt érdeme volt.

Következő célunk az All Saints Margaret Street megtalálása volt (7 Margaret Street). A templomot és a hozzátartozó épületeket William Butterfield tervezte, 1850-1859 között épült fel. Az utca, amelyben megtalálható, igen szűk, ezért az épület teljes egységében nehezen fényképezhető. A templom újszerűsége a szerkezetében alkalmazott polikrómiában rejlik, ameddig Pugin festéssel érte el a terek gazdag színvilágát, Butterfield a különböző alkalmazott anyagokat használta erre a célra.

A külső homlokzat anyaga tégla, vörös alapon fekete sávozással. A belső terekben megfigyelhető a márvány, a gránit, a fa, a fém és a színes mázas terrakotta alkalmazása, amely lélegzetelállító összhatást eredményez. A gazdagságot fokozza a templomban látható 

keresztelőkút és szószék is.

Egyik utolsó helyszínünk a Covent Garden (Covent Garden) volt, a Royal Opera épületét és a piacteret tekintettük meg. Utunkat a George Edmund Street által tervezett Royal Courts of Justice felé vettük (Law Courts, Strand). Az 1874-1882 között épült neogótikus stílusú épület monokróm, rusztikus, nem figyelhető meg rajta az az építészeti finomság és gazdagság, amely az építész templomait jellemzi (például a korábban bemutatott St. James the Less Church). Megépülése előtt, 1867-ben tervpályázatot írtak ki, amelyen George Gilbert Scott, Edward Barry és William Burges is részt vett. A megépült törvényszék tömegalakítása révén ma egyértelműen uralja az utcaképet.

A Tower előtt fogyasztottuk el ebédünket, majd innen tértünk vissza utunk első viktoriánus épületéhez: a St. Pancras állomáshoz, ahonnan a reptérre utaztunk tovább. Szerdán éjfélkor érkeztünk haza Budapestre. Nagyon gyorsan telt el ez a négy nap, rengeteg új élménnyel, illetve tudással gazdagodtunk utunk során. Betekintést nyertünk a viktoriánus kor építészetébe, illetve a nagyvárosi élet mindennapjaiba. Anglia csodálatos építészeti anyaggal rendelkezik, mindenképpen szeretnénk még visszatérni, hogy folytathassuk a felfedezését, az épületek megismerését, akár több angol városban is.

Amennyiben tervezik, hogy ellátogatnak ide, szívből ajánlom a fenti épületek felkeresését, szerencsére a városközpontban, könnyen megközelíthető helyeken állnak. Érdemes szállást foglalni a Fox & Goose Hotelben, továbbá igazán megéri betérni a Tate Gallery mögött található kis kávézóba, a Regency Caféba is.

Szöveg és képek: Juhász Gabriella

Asztana, az eurázsiai sztyeppe ékköve: élmények és látnivalók a fiatal kazah fővárosban

Grúziai utunk után hazatérve nem gondoltam volna, hogy még ebben az évben eljutok újra külföldre. Késő tavasszal azonban körvonalazódni látszott, hogy a Magyar Judo Szövetségnek köszönhetően kilátogathatok édesanyámmal a kazah fővárosban, Asztanában rendezett judo világbajnokságra. Egy hetes ott tartózkodásom során segítettem a kommunikációban a magyar delegációnak, cserébe abban a szállodában kaptunk szállást, ahol a versenybírók és egyéb magas rangú judo-s személyiségek is megszálltak. Még litvániai tartózkodásom során ismertem meg nagyon kedves kazah lányokat, gondoltam, ha időm engedi a judo versenyek mellett vagy a versenyprogram végeztével velük is töltök egy kis időt, hátha meg tudnak mutatni olyan helyeket, amik nincsenek épp mondjuk az útikönyvben. Ami azt illeti, teljes egészében a helyiek útmutatására bíztam magam, nem készítettem „akciótervet”, mint eddigi utazásaim során.

Kazahsztánról viszonylag keveset tanítanak a magyar iskolák történelem- vagy földrajzóráin, így pótolnom kellett az ismereteket az augusztus végére ütemezett út előtt, hogy mégse szégyenüljek meg tudatlanságommal a barátaim előtt. Kazahsztán Európa és Ázsia határán fekvő, volt szovjet köztársaság, azonban története sokkal de sokkal régebbre nyúlik vissza. A mi kárpát-medencei szkíta kincseinkhez hasonló aranytárgyakat találtak a területen már a legrégebbi időkből. Nem csoda, hiszen a szkíta kultúra az egész Eurázsiai sztyeppén elterjedt. Ennek a Mongóliától Ukrajnán át húzódó síkságnak a legnyugatibb szeglete épp a mi Alföldünk, Kazahsztán területének pedig nagy részét elfoglalja. Az ország kiterjedéséről annyit, hogy 2.724.900 km²-es területével a világ 9. legnagyobb országa. A mai Magyarország csaknem harmincszor férne el benne! Ezen a hatalmas, többnyire sík területen él 17 millió ember, ezzel Kazahsztán a Föld egyik legkisebb népsűrűségű országa is. A kazahok a népességnek csak olyan 63%-át teszik ki, több száz népcsoport található meg az állam területén, békében és egyetértésben. Van tengerük, magas hegyeik, sivatagjuk, minden, ami kell. Fő megélhetési forrásuk pedig a földgázexport. Ennek köszönheti az ország hihetetlen ütemű fejlődését.

Az ország elnöki köztársaság, Nazarbajev elnök személye tartja egyben a hatalmas területű, soknemzetiségű államot. Őt egyébként a mi szakértő sajtónk előszeretettel szereti diktátornak meg ilyesmiknek nevezni, ám a helyzet azért nem ilyen egyszerű, ebbe azonban nem mennék bele. Sok érdekes dolog fűződik az elnök nevéhez. Asztanát ő nevezte ki fővárosnak 1997-ben. Itt saját magáról elnevezett, nagyon színvonalas egyetemet is alapított. Állítólag a város látnivalóinak egy részét, a monumentális, reprezentatív épületeket saját kezűleg tervezte. A korábbi főváros az ország déli részén elhelyezkedő Almaty (Alma-ata) volt, aminek neve érdekes, mert annyit tesz, hogy „Alma apa / atya”, ami nagyban hasonlít a magyarhoz. Szeretik a magyarokat amúgy, az iskolákban tanítanak némi magyar történelmet is.

Egy fiatal fővárosba érkeztünk meg tehát, melynek története a XIX. század elejére nyúlik vissza. Kazahsztán az orosz cár fennhatósága alá tartozott. Oroszok alapítottak itt egy kereskedőtelepet 1830-ban. 1832-ben a település az Akmolinszk nevet kapta, viszonylag kevés épület maradt fenn ebből az időszakból. A szovjet időkben (1961-től) Celinográd néven futott, ekkor épültek a „hruscsovi” lakótelepek. A Szovjetunió felbomlása után, 1992-ben az Akmola nevet kapta a város és végül 1998-ban keresztelték Asztanára, melynek jelentése annyi, hogy „főváros”. Egy generáció alatt tehát 4-szer változott a név, így élhetnek olyanok, akik ugyan el sem hagyták a szülőházukat, de négy város polgárai voltak. A fővárossá avanzsálást követően a népesség hamar 800.000-re duzzadt. Elsősorban fiatal családosok költöztek ide, így rengeteg sok a gyerek Asztanában, míg időseket viszonylag ritkán látni. A tradicionális kazah viseleteket meg a nomád élet nyomait pedig ne is keressük. Az éppen olyan reménytelen vállalkozás lenne, mint Újpest irodaházai közt bugaci csikóslegényt találni. A nomád állattartás kora valójában már csaknem egy évszázada véget ért Kazahsztánban.

Korábban a legtávolabbi pont, ameddig elmerészkedtem otthonról, a Budapesttől légvonalban 2100 km-re fekvő Tbiliszi volt és nem is mertem volna arról álmodni, hogy pár hónapon belül, kétszer olyan messze, csaknem 4000 km-re utazhatok. Egy hétfői reggelen érkeztünk meg. 5 óra eltérés van, így az első napunk az átállással, illetve pihenéssel telt, már ameddig tudtunk. Szállásunk egy 27 emeletes, a város monumentális épületeihez képest még nem is olyan nagynak számító hotel volt. Reggel megnéztük a házigazda megnyitó ünnepségét, amely roppant színvonalas volt.

A „monumentális” szót lehet, hogy gyakran fogom ismételni, ezért előre is elnézést kérek, ám a város látványáról máshogy nem nagyon lehet beszélni. Délután rövid felfedezőútra indultunk. Hamar feltűnt, hogy mennyi építkezés folyik jelenleg is itt. Asztana folyamatosan épül, bővül, ki tudja, mire legközelebb visszatérek, már kétszeresére terebélyesedik és még hatalmasabb épületek fogják uralni a látványt. Ennyi darut életemben nem láttam még. A város ad otthont a 2017-es világkiállításnak, így arra is készülnek, illetve bővül a Nazarbajev egyetem is. Mivel a világ legfiatalabb fővárosáról beszélünk, az itt élőknek teljesen más fogalmaik vannak „régiről” és „újról”. Például az egyetem „régi kollégiuma” a 2000-es években épült, míg az „újat” talán ha tavaly adhatták át, a „régi” mecset 2008-ban készült el, míg az „új” 2012-ben.

Számtalan felhőkarcoló mellett haladtunk el, a legmagasabb közülük az Emerald Towers 1 a maga 54 emeletével. Egyébként Asztanában minden ormótlanul nagynak tűnik. Hatalmas távolságok vannak a városban, így mindenki autóval jár, aki teheti. Nem nagyon sétálgatnak emberek az utcán, köszönhetően ez a klímának is, hiszen földrajzi adottságainak köszönhetően a település elég erős szeleknek van kitéve. Augusztusban a hőmérséklet alig haladta meg a 15 fokot még napos idő esetén sem. Aki nekem legközelebb a budapesti szélről panaszkodik, annak javasolnék egy kiruccanást Asztanába, hogy megtudja, mi is az a „szél” (néha egyszerűen járni is nehéz benne). Határozottan hasznos egyébként, mert megtisztítja a város levegőjét a szmogtól, az esőfelhőket pedig hamar eltűnteti. Télen -40 fokra is hűlhet az idő, bár helyi ismerőseim azt mondták, az elmúlt években ott is érezteti hatását a globális felmelegedés: már csak -30 fokos teleik szoktak lenni. A lakosság ezért a négy fal közti életre állt rá, minden 100 méteren áll egy bevásárlóközpont, amit én eleinte furcsának találtam, de később, dideregve rájöttem a jelenség miértjére.

Rögtön szemben a szállodánkkal állt talán a leghíresebb ilyen épület: a Khan Satir („kán sátra”), mely nevéhez méltóan egy hatalmas sátorépítmény. 150 méteres magasságával a világ jelenlegi legmagasabb sátra. 2010-ben adták át és több emeletnyi üzlet, egy mozi és éttermek tucatja kapott benne helyet. Legfelső szintjén még élményfürdő és kalandpark is megtalálható. Jómagam internetezni jártam ide elsősorban (az élményfürdőt is beterveztem, de kevés időm lett volna rá, azért meg nem érte, mivel elég borsos volt a belépő ára). A kazahok fizetőeszköze a tenge a forinthoz hasonló árfolyamon mozog - bár még mindig kicsit erősebb nála - így könnyű volt átszámolni az árakat. Ami meglepő volt eleinte, bár teljes mértékben ésszerű, hogy az Ázsiában előállított termékek, pl. játékok, élelmiszerek nagyon olcsók voltak, az üzemanyag szintén (90 forint volt a dízel literenként), valamint a dohánytermékek is a hazai árak 3-adáért, 4-edéért beszerezhetőek voltak. Érdemesebb azonban a bazárban vásárolni, az is fedett ugyanúgy, de minden 4/5 áron kapható és még alkudni is lehet.

Első városnézésünk alkalmával a Függetlenség térre, a Kazah nép dicsőségének emelt emlékműhöz zarándokoltunk el. Nekem a kialakítása kicsit a Hősök terét idézte, a kompozíciót egy középen elhelyezkedő, égbe törő oszlop uralja. Bár nem mértem le, nekem azt mondták, 91 méter magas méghozzá szándékosan ennyi, mert az ország 1991-es, Szovjetuniótól való elszakadását jelképezi ezzel. Utunkat a téren álló „új” szakrális épülethez, a Hazrat szultán nagymecset megtekintésével folytattuk, mely 2012-ben készült el. Kazahsztán, és ezzel Belső-Ázsia legnagyobb mecsetje (bár azt is olvastam, hogy az almaty mecset nagyobb nála, de fogadjuk el). Kazahsztán lakosságának túlnyomó többsége muzulmán (70%), de ha szabad így fogalmaznom, „szerencsére” nem csinálnak akkora ügyet a vallásból, mint mondjuk az Öböl-országokban. A nők egy része hord hidzsábot, egy részük nem. Valamint élnek még az iszlám előtti, sámánisztikus szokások is. A kazahok egyik legnagyobb ünnepe is egy tavaszköszöntő ünnep, a Nauriz.

A mecset megtekintése után a Kazah Nemzeti Múzeumba mentünk. A társaság fele sajnos a legkevésbé sem volt fogékony a történelemre, így csak végigrohantunk a tárlaton, amit én roppantmód sajnáltam, hiszen nagyon érdekes volt. A rézkori régészeti leletektől a független kazah államig nagyon sok izgalmas tárgy és dokumentum állíttatott ki, köztük szkíta sírokból előkerült arany ékszerek és szerszámok és egy kompletten berendezett jurta. Miután a társaink negyed óra alatt végignézték(?) a 3 szintes múzeum tárlóit, én éreztem magam feszélyezve, hogy elolvasom úgy a vitrinek felének szövegeit. Sajnos később nem volt időm visszajutni ide, pedig szívesen tettem volna egy alaposabb felderítő kört. A múzeumban tilos volt ugyan a fotózás, de a higgadt kazah teremőrök kevéssé foglalkoztak vele, így tudtam fotózni viszonylag sokat.

A Függetlenség térrel átellenben áll a Béke és Egyetértés Palotája névre keresztelt piramis. A maga 62 méteres magasságával uralva a tájat. Ide a hét folyamán többször próbáltam bejutni, de csak szombatra sikerült, mivel mindig volt valami fontos tanácskozás az épületben. 2006-ban épült fel és a megálmodója szintén Nazarbajev elnök volt. A tervezéssel a brit Foster and Partners irodát bízták meg. A piramis három szintre oszlik: ezek az alvilág, a földi világ és az égi, isteni szféra jelképei. Az alsó, sötét részen színházterem található, a középső részen kiállítótér, a felső részbe egy télikerten át vezet az út és a legfelső szinten nagy kerek asztal található, ahol bizonyos időközönként összegyűlnek a világ vallási vezetői, ezzel olajat öntve az összeesküvés-elméletek híveinek amúgy is túl nagy lánggal égő tüzére. Érdekes, hogy a liftek nem függőlegesen, hanem a gúlaépület élein, rézsútosan visznek felfele.

1997-ben készült el a belváros nagyjából közepén elhelyezkedő Bajterek kilátótorony, mely a kazah mitológiából (és a magyar népmesékből) is ismert Világfát jelképezi. 105 méteres magasságával egykor messze a környező épületek fölé magasodott, lassan 20 év elteltével azonban lassan eltörpül a felhőkarcolók között. Tetején a Napot jelképező gömb van, aminek belsejébe lifttel lehet eljutni. Na most a jegyvásárlás érdekes volt, mivel a kazahok nem nagyon szeretnek, vagy tudnak sorban állni, aki kapja marja elv érvényesül a jegyvásárlásnál. A gömbben elhelyezésre került Nazarbajev elnök kézlenyomata, melynek érintése állítólag teljesíti a kívánságokat.

Ha már szóba került az elnök, pár sort írnék a palotáról is. Az épület neve Akorda, mely annyit tesz, hogy „fehér horda”. A horda szó érdekes a kazah nyelvben, mert egyszerre jelenti a nagy sokaságot, népet és a fővárost is (ti. ahol a legtöbb nép található meg egyszerre, ez nyilván a nomád hagyományból adódik). 80 méter magas és 2004-ben épült fel. Az Isim-folyócska partján áll, mely amúgy nem egy mély folyó és oroszul Jeszil néven ismerik. A palotában több nagy csarnok található, ezek: a sajtótájékoztatók terme, a márványterem, az aranyterem, az ovális terem és a keleti terem, mely egy jurta belsejét formázza. Az épület kialakítása egyébként engem egy kicsit – és talán nem véletlenül – a Fehér Ház és a Capitolium elemeinek ötvözetére emlékeztetett. A Nazarbajev-dinasztia pedig véleményem szerint jól csinálta a dolgait, hogy úgy mondjam. Az elnök a fiatalokat állította maga mellé (nálunk ezzel szemben a fiatal mint olyan szinte ellenség a politikában, mert „himi-humi szakokra jár” és „romkocsmákban ábrándozva iddogál” stb.), mégpedig úgy, hogy nagyon jó ösztöndíjakat adott, például az egyik kazah ismerősöm ilyen elnöki ösztöndíjjal tanulhatott egymás után az USÁ-ban, Litvániában, Németországban és Svédországban. Egy másik barátom, egy leányzó pedig azt mondta, hogy a Jövő-programban vesz részt, ami abból áll, hogy ha az emberfia/lánya elvégzi a Bachelor képzést és nem veszik fel állami Masterra, akkor 2 évig dolgozik és utána automatikusan felveszik államira (mivel adózott annyit, amiből az kijön). Szerintem ez ésszerű és jobb, mint büntetni a hallgatót, ha nem végzi el időben az egyetemet. A fiatalok között nagy egyetértés is uralkodik Nazarbajev elnököt illetően, legyenek bár jobb- vagy baloldaliak, a „főnököt” nem kritizálják. Ez szokatlan volt számomra, mert a szobában, ahol csak két magyar van, ott ütközik három teljesen ellentétes vélemény.

Az egyik nap fogtam magam és elvitettem magam a Nazarbajev Egyetemre. Itt az emberek városon belül is stoppolnak, ez a leggyakoribb módja a közlekedésnek és nem félnek beülni idegenek mögé az autóba. Eleinte azt hittem, ezek nem-licenszelt taxik, akik megállnak az út szélén várakozó vándornak, de megtudtam, hogy nem, hanem egyszerű autósok. Sofőröm bevitt a campus területére, mely a városon kívül helyezkedik el. Elvileg komoly ellenőrzés van a bejáratnál, de mivel a kocsi bevitt, senki nem nézte, sem kérdezte, hogy ki vagyok. Az egyetem angol nyelvű oktatást kínál és három tanszéke van: bölcsészet- és társadalomtudományi, műszaki és természettudományi. Az épület monumentális, központi csarnoka olyan, mint egy élményfürdő: pálmafákkal, medencékkel. Ami érthető olyan szempontból, hogy valószínűleg a hideg miatt a diákok nem nagyon mozdulnak ki és így teszik nekik otthonosabbá az egyetemépületet. Ebből a pálmafás csarnokból nyílnak a különböző tanszékek és a 3 szintes könyvtár, ami olyan felszereltségű volt, hogy a lelkem egy picit zokogott azért. És akkor a kollégiumok! Kazah barátném az egyik „új” kollégium lakója volt, így oda nyertem némi betekintést, de az a koli inkább hasonlított hotelre, mint arra, amit mi idehaza kollégiumnak hívunk. Megkérdeztem, mit fizet ő ezért? Azt mondta, ingyenes. És az oktatásért? Azért csak fizet már valamit… nem, az is ingyenes. Leesett az állam. Nem tudom, hogy csinálják. Hozzá sem kell tennem, a campus is még épülőfélben van, az egyik monumentális bejárat helyett építettek egy másik, még nagyobbat idén és épülnek a tanári házikók is, valamint az intézmény bővül középiskolai résszel is, nem beszélve egy üvegfolyosóról, ami a kollégiumokat köti össze a tanszékekkel, nyilván azért, hogy a -30-40 fokban még véletlenül se kelljen kimenni az épületből. A naplementét a végtelen pusztán az egyik kollégium tetejéről csodáltuk meg.

Fontos épület még a város központjában a gáztársaság monumentális irodakomplexuma, a kazah vasutak székháza, az Arany Horda névre keresztelt kormányzati épületsor, mely mintegy falként öleli körül az elnöki palotát és nem olyan lenyűgöző méretű, de annál érdekesebb kialakítású a Levéltár tojásdad épülete a Bajterek torony terén. A 2013-ben átadott Operaház is gigantikus, ráadásul egy nagyon tágas téren áll, így messziről elvész benne, azt gondolná a szemlélő, hogy talán ha 2-3 emelet magas, ám téved, mert annál sokkalta nagyobb. Alapterülete pedig 64.000 m². Érdekes, hogy az Operát itt hagyományos kazah népi hangszereken játszó muzsikusok szobrai díszítik. Nem messze az elnöki palotától áll a Nemzeti Színház zöldes épülete, melyet egy holland építész tervezett és elvileg tulipánt (mi mást) formáz, ám fura alakja és színe miatt a nép káposztának hívja. Érdekes, gigantikus lámpabúraszerű épület a Nazarbajev Elnöki Könyvtár épülete, szintén az Isim partján. Felborult kancsót formáz az Astana Music Hall a folyó másik oldalán.

Az egyik nap megkértem az egyik „idegenvezetőmet”, hogy vigyen el az óvárosba. Az egykori Akmolinszk / Akmola területére voltam kíváncsi. Megcsodáltuk a város legrégebbi épületét, melyben ma szupermarket üzemel. A lány azt mondta, ez egy nagyon drága üzlet, ide tényleg csak azok járnak vásárolni, akik fel akarnak vágni ezzel. Gondoltam, menjünk be azért, nézzük meg a kínálatot, hisz kíváncsi is voltam egy kazah üzlet választékára. A „drága üzletben” egy tábla csoki olyan 350 forint volt, egy üveg sör meg +100 forinttal került többe, mint más helyeken, szóval nem terhelte meg annyira a pénztárcámat ez se. Be is vásároltam kismillió szuvenírből. Az üzlet mellett van az Abaj tér. Abaj a kazahok Arany Jánosa lényegében, a XIX. század második felében sokat tett a kazah irodalmi nyelv kialakulásáért. Sajnos nálunk nem nagyon ismerik, talán 1-2 versét fordították csak le magyarra, bár nemrég szobrot avattak neki Budapesten, a Városligetben, az Asztana út névre keresztelt sétányon. Aki szeretné megnézni: a Dürer kert felé eső részen van és igazi „asztanai” arányokat követ, ugyanis mellszoborhoz képest elég nagy. Az Abaj téren épp a kazah díjnyertes termékek éves vására volt.

Az óvárosban található az a tradicionális étterem, ahol végre kipróbálhattam a helyi specialitásokat. A hely neve Ali baba volt, így egy olyan török vagy nem is tudom, keleties étteremre gondoltam, amilyenből tizenkettő egy tucat, így ki is akartam hagyni, egy kazah leányzó vett végül rá, hogy mégis itt költsem el utolsó előtti asztanai ebédemet, ami végül így elég tartalmasra is sikeredett. A kazah konyháról. A kazahok esznek lovat. Ez a magyar embernek szokatlan lehet, de meg kell mondjam, nagyon ízletes hús az. Olyan, mint a marha. Ettem lóhúslevest, lószendvicset, ló belsőséget krumplival és lókolbász szeleteket a leginkább lebbencstésztára emlékeztető laskával, fatányéron, ahogy illik. A hagyományos étteremben fekve lehetett elkölteni az ebédet, párnák közt, ez is nagyon érdekes volt. Ami az ízesítést illeti, leginkább mindent hagymával oldanak meg. Ettem hagymalevest, húst nyershagyma körettel meg párolt hagyma körettel is. Aztán ott a kumisz. A kumisz az erjesztett kancatejből készülő alkoholos ital. Ám semmi olyasmire ne gondoljunk itt, mint a likőr, vagy ilyesmi. Képzeljük el a kaukázusi kefírt, a színét, az állagát. Ha ez megvan, képzeljük el hozzá az istállók illatát. Ha ez is megvan, akkor az ízét úgy képzeljük el, mint a nagyon érett pl. francia sajtokét és megkapjuk a kumiszt. Finom egyébként és nem olyan hatása van, mint a legtöbb alkoholos italnak. Elzsibbasztja, eltompítja az embert, ahogy az a sűrű tejes lé eltölti a szervezetet. A kazahok úgy szokták csinálni állítólag, hogy az étkezés után megisznak egy literrel és kidőlnek az asztal mellett. Amit meg tudok érteni, mert olyan kényelmes ott, a párnák közt. Aztán létezik teve kumisz is. Ugyanez nőstény teve tejéből (Nyugat-Kazahsztánban tartanak tevét is, meg is eszik – én azonban nem kóstoltam) és istálló-illat helyett átható állatkert-szaga van, ám szintén nagyon finom (kicsit talán kevésbé sajt ízű). Nagyon szeretik még a kefírt is, a lángosra emlékeztető kenyerüket szoktál belemártogatni.

A többfogásos, gazdag ebéd után meglátogattuk Keneszari kán szobrát, aki az a kazah vezér volt, aki az orosz birodalom ellen harcolt 1847-ben bekövetkezett haláláig. 1991 óta ő a kazahok nemzeti hőse, korábban azt a kánt tisztelték jobban, aki pont hogy behívta az oroszokat a betörő dzsungárok ellen segítségül. Változnak az idők. A kumisz okozott némi bágyadtságot, de estére összeszedtem magam és idegenvezetőmmel bevetettük magunkat az asztanai éjszakába. Nagyon más világ, mint a miénk. A szórakozóhelyen nagyon puccosak, a fiatalok jól kiöltözve, a fiúk zakóban, a lányok is elegánsan, magassarkúban járnak ezekre a helyekre, amikre leginkább a lounge szó illik (vagy ilyen elit bár, nem tudom). Érdekes élmény volt, hogy mindenütt megnéztek, mert európaiként én számítottam egzotikusnak köztük. Népszerű a karaoke, jellemző, hogy a munkahelyek szerveznek bulit az alkalmazottaknak. A szórakozóhelyek többsége is az irodaházakban van, a műszak leteltével nyitnak.

A judo világbajnokság nem hozott olyan nagy sikereket, fiaink és lányaink 7. helyezéseket hoztak el. Vasárnap zárult az egész esemény, aznap egy másik lánykával kivitettem magam a sztyeppére végre, mert szerettem volna látni azt, hogy mégis hol nyargalásztak az őseink. A sztyeppe nem olyan romantikus hely, mint ahogy azt elképzelnénk. Magas, száraz, vastag szárú fű borítja, amiben nem nagyon lehet járni (nem csodálom, hogy hamar kitalálták ezt a lovasnomád-dolgot az itt élő népek), viszont tényleg nagyon messzire el lehet látni. Voltunk egy tanyán, ahol jurtát bérelhetnek a kalandvágyó emberek, sőt aki kellő tehetséget érez magában, építhet magának egyet, az alapanyag biztosított.

Összességében hatalmas élmény volt számomra Asztana. Kicsit sajnálom, hogy más városokba nem jutottam el, de mit lehet tenni, a legnagyobb városuk, a történelmi főváros, Almaty 1000 kilométerre van, egy hétbe nem fért volna bele még az oda-vissza út is. Tervezem a visszatérést 2017-ben a világkiállításra. Az ételek, az emberek, a környezet mind csodálatosak voltak. Nehéz volt visszaszokni utána Budapestre. Remélem irományom segített egy kicsit belátást nyerni az eurázsiai ország fővárosának egyedi és lenyűgöző világába.

Szöveg és képek: Bakó Bálint