2017. november 21.

Látogatás Perbálon



November 19-én vasárnap délután klubunk néhány tagja Karácsony Rita szervezésében Perbálra látogatott, hogy megismerkedjünk a Tovább Élni Egyesület Gyermekotthonával. Először az egyesület tulajdonában lévő Petőfi utca 5. számú kőből és vályogból épült öreg házat tekintettük meg, ahol Dr. Bartholy Judit az egyesület megszületéséről és életéről beszélt. A felújítás vagy átalakítás előtt álló ház helyiségeinek falain fényképekből, az egykori tisztaszobában pedig makettekből álló kiállítás látható 21 év – 3 terv – 1 tábor címen.

 

Innen az egyesület által fenntartott Gyermekotthon 1990-es években emelt épületegyütteséhez mentünk át, ahol Karácsony Tamás építész kalauzolt bennünket (tervezőtársa Janesch Péter volt). A környezetével szerves kapcsolatban álló emberi léptékű épületcsoport fő alkotóelemei a lakóházak és a gazdasági épületek, melyek homlokzatalakításában elsősorban a nyers tégla, a beton és a fa játszik meghatározó szerepet.










 
A program zárásaként a perbáli Morrison Pub vendégei voltunk, ahol ízletes falatok mellett két vetített képes előadást hallgathattunk meg. Karácsony Tamás Perbál/olvasatok címen mesélt a tervezés és a megvalósítás történetéről, majd Kemes Balázs építész az általa és munkatársai közreműködésével szervezett táborokról beszélt, melyek során építészhallgatók ismerkedhetnek meg az építőmunka gyakorlatával.

Ezúton is szeretnénk megköszönni a lehetőséget és a felejthetetlen élményt a szervezőknek és az előadóknak!

Fényképek és szöveg: Rozsnyai József

2017. október 31.

Vállak között hiányzó fej – a Pénzügyminisztérium Szentháromság téri palotájának múltjáról és jelenéről



„A pénzügyminiszterium helyiségei eddig többféle ócska, a XVII. és XVIII. századból fönmaradt épületben voltak szétszórva s nemcsak dísztelenek és egészségtelenek, hanem czéljukra alkalmatlanok is voltak.” Írta a Vasárnapi Ujság szerzője az 1905-ben átadott új pénzügyminisztériumi épület helyén állt épületekről. A fenti sajtóorgánum cikke a frissen elkészült épületről így szól: „Az architektura részletei s a díszítmények nagyon gondosan vannak kidolgozva.” A műemlékvédelem Magyarországon című 1983-as kötet homlokegyenest másképp látta az akkor már értékesnek tartott lebontott házak helyén közel nyolcvan éve felépült új palotát, illetve így szól annak háború utáni átalakításáról: „A Szentháromság téren az ízléstelen, századvégi volt pénzügyminisztérium Rados Jenő tervei szerint tetszetős új köntöst kapott.” Ma felmerült a századforduló korabeli épület rekonstruálásának gondolata. Hol van tehát az igazság: mi volt ócska, mi volt gondos, mi volt ízléstelen, mi volt talán mégis jó?
            Jelen terjedelem nem teszi lehetővé, hogy az építés történetét, pláne előtörténetét részletesen tárgyaljuk, de a fent említett „ócska” épületek, amelyek a mai épület helyén álltak, ma minden bizonnyal egytől-egyig műemléki védettséget élveznének és egy-egy válaszfal elbontása is csak nagy viták árán merülhetne fel. E házak közül a legismertebb, melybe 1867-ben költözött a Pénzügyminisztérium, a Szentháromság térre néző 1747-ben épült Jezsuita Akadémia épülete volt, amelyet a klasszicizáló késő barokk kiváló mestere, Franz Anton Hillebrandt tervei szerint alakítottak át a Helytartótanács számára 1786-tól. Értékes épület volt, kár érte.
            Lukács László pénzügyminiszter 1899 nyarán kereste meg Fellner Sándor építészt, hogy kezdjen el foglalkozni egy új palota „beosztásával, elhelyezésével és az ezzel összefüggő kérdésekkel”. Hamarosan megkezdődhetett a tervezés. A miniszter a 19. század utolsó napján, 1900. december 31-én hagyta jóvá a terveket, az első kapavágásra pedig 1901. október 10-én, az alapkőletételre pedig 1902. április 15-én került sor. Az alapárok ásása kapcsán nagy mennyiségű régészeti lelet került elő: „A talaj valóságos bányája volt az archeológiai leleteknek.” – írja az építész. A számos akadályozó tényező ellenére gyorsan folyó munka következtében 1903 őszén az egész épületet birtokba vehették a hivatalok, már csak a Szentháromság tér felőli épületrészen folytatódott a munka. Ez év végén helyezte el a miniszter a befejezésre vonatkozó okmányokat az egyik torony csúcsán álló rézvitézbe.
Az alaprajzi beosztásnál a „czellarendszert” választották, „amely a kitűzött czélnak teljesen megfelel”. Az épület reprezentatív terei a Szentháromság tér felőli épületrész földszintjét, első és második emeletét foglalták el, melyek nagy része a háború utáni átépítésnek esett áldozatul, és amelyek közül a földszinti csarnokot és a lépcsőházat tartották meg legeredetibb formájában. Az épület legreprezentatívabb belső tere a térre néző nagy fogadóterem volt, amely nem maradt fenn eredeti formájában, már csak azért se, mert az 1945 utáni bontással a főhomlokzati középrizalitba nyúló része is elveszett. A középrizalit enteriőrjeinek eredeti kiképzéséről az építész tájékoztat: „Sárga márványból és majolizált zöldesszürke talapzatból emelkedik ki a középső nagy fogadóterem és loggia falainak könnyű ívezete. Bordái a mennyezet boltozatáig emelkednek, amelyet gazdagon tagozott hálóval vonnak be. A bordák keresztezését mennyezetlámpák kapocsszerűen övezik át. A bordák egy részét hordó baldachinokból pedig bronzból és üvegből művésziesen kombinált világító füzérek lógnak alá.” A nagyterem enteriőrje, ahogy az épület homlokzatai se a neogótika szokványosabb formáit választották, számtalan speciális megoldás alakította az épület összképét kívül-belül. Ennek egyik legfőbb alkotóeleme a színes mázas kerámia volt, amely ma elsősorban az előcsarnokban látható, de eredetileg a tetőn is megjelent – reflektálva a szomszédos templom tetőhéjazatára.
            Ami a választott stílust illeti, Fellner Sándor építész így ír: „Azzal, hogy a pénzügyminisztérium palotája oly közeli szomszédságba került a koronázó főtemplommal, eldőlt a palota építészeti stílusának kérdése is.” Azzal együtt, hogy a palotát funkciójának megfelelően monumentálisan kellett kiképeznie igyekezett alázatosan viszonyulni a tekintélyes, de homlokzatát tekintve szinte kortárs szomszédhoz, a budavári Nagyboldogasszony templomhoz, vagyis a Mátyás templomhoz. A gótikán belül is annak késői változata mellett döntött az építész. „A homlokzat díszét a középső kiszökellésen fejtettem ki, nehogy a templom hatását nyugtalan tömegek zavarják. Kerülnöm kellett minden olyan formát, amely egyházi építkezésre emlékeztetne.” Ezt az állítást megkérdőjelezi az a tény, hogy a tervezéskor rendelkezésre állt egy néhány évvel korábban készült középrizalitos terv ifj. Bobula János építésztől, és úgy tűnik e terv képezte alapját a megvalósult homlokzat struktúrájának. Ezt a barokkos tervet, amelyet Bobula minden bizonnyal a monte-carloi Színház és Casino hatására tervezett, gótizálta át Fellner, amelyen a legmarkánsabb elemek, a tornyok a fent mondottakkal ellentétben egy templom, a bécsi Maria am Gestade templom tornyának formáiból inspirálódhattak.
            Az építész a történeti stílust alapul véve magyar jelleget kívánt adni épületének. „Magyar érzést akartam kifejezni a bordák, ivezetek, mérőművek vonalvezetésében, az ornamentikában, a növény- és vonaldísz formálásánál.” A szándék Lechner Ödön elképzelésével rokon, de a végeredmény nagymértékben különbözik a Postatakarékpénztár mesterének magyar formanyelvétől.
A Pénzügyminisztérium palotája Fellner Sándor építész életművében a Markó utcai Igazságügyi minisztérium  épületével a fő helyet foglalja el. A Szentháromság téri neogótikus épület stílusvilágát tekintve viszonylag magányosan áll az oeuvre-ben, hiszen Fellner számára  a gótika nem volt elsődleges a stílusválasztásban. Az építész hasonló stílusban tervezte a segesdi kastélyt és a terézvárosi Szobi utca 3. számú lakóházat (1895). Fellner egyéb alkotásainak zöme egy sajátos századfordulós neobarokk, illetve klasszicizáló stílusban született, melyek közül emlékezetes az e cikkben elemzett palotát építtető pénzügyminiszter, Lukács László palotája (Benczúr utca 21), valamint a szintén a Pénzügyminisztérium megbízásából tervezett Eskü téri (ma Március 15. tér 8.) bérház. Gerbeaud Emil megbízásából tervezte a Duna utca 1. számú lakóházat és a Vörösmarty téri Gerbeaud-ház átalakítását. A funkciónak megfelelően neobizánci stílusban valósult meg tervei szerint a Veres Pálné utcai Tököliánum épülete. Fellner Sándor művei nem tartoznak a kor legismertebb és legelismertebb munkái közé, de éppen a Pénzügyminisztérium épülete egy kiválóan átgondolt tömegalakítású, szép részletképzésű épület, a magyarországi neogótika egyik legfigyelemreméltóbb alkotása.
            A Budapest ostromában erősen megsérült épület nyugati tornya rézvitézével együtt teljes magasságban állva maradt, a keleti toronynak pedig a sisakja pusztult el. A középrizalit legnagyobb mértékben – mérműveinek nagy többségével együtt – átvészelte a pusztító háborút, helyreállítható lett volna, ahogy a pesti Vigadó és sok erősen sérült épület is. Mégis a rizalit lebontása mellett döntöttek, lefejezték az épületet, a homlokzat oldalszakaszait – vállait – pedig összenövesztették, finoman kiemelve a középső három tengelyt, így valósult meg Rados Jenő építész-építészettörténész tervezésében a jelenlegi főhomlokzat, melyet nemrég igényesen restauráltak. Nem állíthatjuk, hogy az épület Rados-féle homlokzata igénytelen volna, de alig van köze eredeti stílusához, éppen azt vették el belőle, ami a századfordulós késői historizmus karakterét leginkább meghatározza, barokkos tömegalakítását, függőleges hangsúlyait, gazdag gótizáló díszítését.





Az 1945 és 1989 közötti időben, miután minisztériumi funkcióját megszüntették, több intézmény működött az épületben. 1950-1954 között a Tanfolyamellátó Nemzeti Vállalat, 1954-től a Budapesti Műszaki Egyetem Diákotthona, majd 1962-től Kollégiuma működött itt, amelynek az egyik épületszárnyból 1976-ban a Hilton Szálló megnyitása miatt kellett távoznia, majd 1981-ben végleg átköltözött az ekkor elkészült Schönherz Kollégiumba. 1968-1981 között az épület adott otthont a Várklubnak, nevezetes koncertek helyszínének. 1981-től több intézmény osztozott az épületen, így az Új Magyar Központi Levéltár, a Művelődési Minisztérium Vezetőképző és Továbbképző Intézete (MMVTI), illetve ennek jogutódja a Kulturális Innovációs és Továbbképző Vállalat (KULTURINNOV), valamint bérlőként többek között a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal egy része is helyet kapott az épületben. Az 1992-ben alapított Magyar Kultúra Alapítványnak 2011-i megszüntetéséig a palotában volt a székhelye, 2011-óta az épület Magyarság Háza néven ismert.
A Pénzügyminisztérium háború utáni átalakításához 1945-ben Kotsis Iván is készített tervet, amely ha le is egyszerűsítette volna – megtartotta volna a rizalitot, de a tornyokat nem. Egy hasonló esetről, a pesti Egyetem téri tudományegyetemi főépület (ma ELTE Jogi kar) kupolájának bontásával kapcsolatban írja Kotsis: „Nagy hiba, hogy a központi egyetem teljes leégett kupoláját 1948 táján visszaépítették. […] A Közmunkák Tanácsa, amelynek akkor tagja voltam, a helyreállítási engedély megadásánál javaslatomra kikötötte a kupola visszaállításának tilalmát, de úgy látszik nem volt ereje végrehajtani határozatát. A véletlen úgy hozta magával, hogy másfél évtizeddel később én magam hajthattam végre ezt a műtétet.” Időnként valóban felmerülhet a műtét szüksége, időnként – komoly statikai, műszaki problémák esetén – egy ház manduláját, vakbélnyúlványát, vagy súlyosabb esetben daganatát kell eltávolítani. A műtétek lehetségességének is van azonban egy határa: a fejet nem érdemes eltávolítani, az végzetes, azzal nemcsak a stílus vész el.



 
A Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervezte épületének stílusképlete pedig igen izgalmas, nem sablonos, hanem különleges, ha nem is volt minden részletében a kor építőművészetének legmagasabb szintjén kifinomult. Sok minden elmondható a Szentháromság téri épületről, de az hogy „abszolút harmadosztályú épület” lett volna, az biztos nem. Homlokzatai mögött ott rejlett a dualizmus korának világa, ahogy a Hauszmann-által kiépített királyi palota falai mögött is, és ahogy ez utóbbi épület semmiképpen nem nevezhető „jelentés nélküli kulisszának”, úgy a Pénzügyminisztérium épülete is a századforduló korának értékes alkotása volt eredeti alakjában.

Irodalom:

Fellner Sándor: A magyar királyi Pénzügyminisztérium palotája. Budapest, Magyar királyi Állami Nyomda, 1908.
Dr. Koncz Gábor: Épület és funkció. A Magyar Kultúra Alapítványról, a szinergizmus értelmezésével. http://epa.oszk.hu/01300/01306/00011/szin6-5sz16.html
Rozsnyai József: A magyarországi historizmus építészeti alkotásainak előképeiről, különös tekintettel neobarokk építészetünk stíluskapcsolataira. In: Kő kövön. Dávid Ferenc 73. születésnapjára. II., 305-306.
Kotsis Iván: Életrajzom. Szerk.: Prakfalvi Endre. Hap-Könyvek 5., HAP Tervezőiraoda Kft. és Magyar Építészeti Múzeum, évszám nélkül, 244, 275.

Szöveg és a mai állapotot (2016 és 2017) ábrázoló fényképek: Rozsnyai József

2017. október 18.

160 éve született Fellner Sándor építész



Fellner Sándor 1857. január 22-én született. Tanulmányait Pesten, a belvárosi Főreáliskolában kezdte, melynek elvégzése után a Műegyetemen tanult. Egyelőre nincsenek arra vonatkozó információink, hogy hány félévet töltött itt. 1873. november elején arról számolt be a sajtó, hogy két másik művésztársával együtt Fellnernek, mint építészetre készülő ifjúnak adományozta a király a bécsi Képzőművészeti Akadémia 420 forint javadalommal járó ösztöndíját. 1873-1876 között a bécsi Képzőművészeti Akadémián Theophil Hansen tanítványa volt. 1876-1879 között Párizsban dolgozott az Operaház híres építésze, Charles Garnier mellett. Zichy Mihály tanítványaként festészetet is tanult, néhány képét a párizsi Salonban állították ki. 1879 elején Budapesten telepedett le. Főműve, a Pénzügyminisztérium átadásának évében, 1905-ben magyar nemességet kapott, Toronyi előnévvel. Első felesége Goldstein Ida, 1895. március 4-én született gyermekük Kálmán. Második felesége Szilassy Janka, gyermekeik, az 1924. július 13-án született György és az 1925. szeptember 28-án született Sándor.



Az építész pályája első szakaszát, vagyis az 1880-as évtizedet a neoreneszánsz stílus határozta meg. Ennek szép nyitánya és megalapozása, hogy Pulszky Károllyal 1881-ben publikálta az esztergomi Bakócz-kápolna minden bizonnyal általa készített felmérési rajzait az Archeológiai Értesítőben. Első ismert olasz neoreneszánsz szellemben tervezett munkája a tudomásunk szerint meg nem épült mezőtúri kaszinó és bazárépület (1881). Az 1880-as években népszerű német reneszánsz stílusban rajzolta Bulyovszky Lilla színésznő Andrássy úti villáját (124. szám, 1884-1885). Díszes törzsű pilaszterei és szép zárterkélye révén figyelemreméltó olasz neoreneszánsz munkája Sternthal Adolf József nádor téri bérháza (12. szám, 1887).



Az 1887-1908 közötti időszakból ismertek középkorias formavilágú alkotásai, melyek közül kiemelkedik főműve, a Szentháromság téri egykori pénzügyminisztériumi épület, amely Lukács László miniszter megbízásából valósult meg 1901-1904 között. Jellegzetes, a bécsi Maria am Gestade templom toronysisakjára emlékeztető tornyai Budapest második világháborús ostromában erősen megsérültek, a háború után pedig sajnos nem helyreállításuk, hanem bontásuk mellett döntöttek, és alakították ki Rados Jenő tervei szerint a ma is látható, az eredetihez képest jóval kevésbé karakteres főhomlokzatot.

  
Az építész egyéb neogótikus munkái közül talán a legismertebb az újlaki zsinagóga (1887-1888), kevésbé ismert a Teréz körútról nyíló Szobi utcai kőburkolatos homlokzatú lakóház (3. szám, 1895), valamint a felsősegesdi Széchényi-kastély (1901), amely a Pénzügyminisztérium épületének talán legközelebbi stílusbeli rokona. Hasonló gótizáló formavilág jellemzi a salgótarjáni úti zsidó temetőben 1907-ben készült Fellner-síremléket is, ahol az építész első felesége, Goldstein Ida nyugszik.



Fellner Sándor középkori építészeti formák iránti érdeklődése nem kizárólag a gótika felé volt nyitott, hanem ha a funkció azt kívánta a románkori és bizánci építészet részletképzésében is otthonosan mozgott. Zömök formavilág és festői tömegalakítás jellemzi a diósjenői Sváb-kastélyt (a 20. század első évtizede), bizáncias stíluselemek láthatók a budapesti Veres Pálné utcai Tökölyanum (17-19. szám, 1907-1908) homlokzatán.

  
Az 1890-1910 közötti két évtizedben fordult érdeklődése a neobarokk irányába, és tervezett jó néhány ilyen stílusú épületet, majd – úgy tűnik 1906-1910 között – szecessziós elemek is megjelentek homlokzatain és belső tereiben. Első ismert neobarokk munkája saját lipótvárosi bérháza (Kálmán utca 17, 1890), majd ezt követte Palik Ucsevni Arthúr bérpalotája (Papnövelde utca 10, 1894/1895), melyek a bécsies neobarokkal állnak rokonságban. 1900 tájától azonban párizsias barokkizálás és századfordulós formák tűnnek fel két szép pesti belvárosi lakóépületen: Gerbeaud Emil bérházán (Duna utca 1, 1900 körül) és a vagyontalan állami tisztviselők özvegyei és árvái segélyezésére szánt alap bérházán (Március 15. tér 8, 1909 körül). Különösen az utóbbin láthatók az art nouveau-val rokonítható díszítőelemek, ahogy Lukács László és felesége Benczúr utcai palotáján is (21. szám, 1906).





















  
Fellner Sándor tervezői tevékenységének utolsó szakasza az 1910-es évekre esik, amikor az ő munkáira is az évtizedre igen jellemző két stílusvilág nyomja rá bélyegét: a neocopf és a neoklasszicizmus. A klasszicizáló késő barokk stílusformáit felelevenítő, neocopfnak nevezhető stílusirány igen gazdagon és látványosan mutatkozik meg Gross Zsigmondné belvárosi Sütő utcai bérpalotáján (2. szám, 1910-1913), az egykori Ritz Szálló (később Duna palota) épületén (1910-1913), valamint a Vörösmarty téri Gerbeaud-házon (1910 körül). Az építész pályájának méltó záróakkordja, megkoronázása pedig az Igazságügyi Minisztérium Markó utcai neoklasszicista épülete (ma Legfelsőbb Bíróság és Legfőbb Ügyészség, 1913-1918).


 
Az életműben fontos helyet kaptak az ipari létesítmények is, köztük a 2000 körül lebontott Váci úti Rico kötszergyár épülete (1900), illetve a lágymányosi dohánygyár (1912 körül).



Az építész több általa tervezett épület homlokzatára vésette fel nevét és az építés évét, így például a Szobi utcai házra, a Tökölyanumra és a Lukács-palotára, de a  Pénzügyminisztérium épületének szerencsésen fennmaradt előcsarnokában látható feliratos táblán is olvasható neve.

 




















 
Fellner Sándor 1944. novemberében a budapesti gettóban halt meg.

Az utókor felelőssége, hogy a méltatlanul kevéssé ismert nagyszerű építész életművét megbecsülje, alkotásait műemlékileg védje, tervezői munkásságát tudományos igénnyel feltárja.

Szöveg és színes fényképek: Rozsnyai József

2017. szeptember 30.

Nyárbúcsúztatás olasz módra

Milánó Olaszország második legnagyobb városa, igazi lüktető, élettel teli nagyváros. Hangulata nem teljesen hasonlítható Rómához, vagy Firenzéhez, összképe modernebb, amely izgalmasan olvasztja magába a múlt emlékeit. Ideális célpont egy hosszú hétvége alkalmából, négy nap alatt kényelmesen felfedezhető, sőt rövid kirándulásokat is be lehet tervezni a környék csodás tavaihoz, Como-hoz, vagy a Garda tóhoz.

Kirándulásunk szeptember 7-én vette kezdetét, hajnalban indult a repülőnk Milánóba. Miután vonattal beértünk a Brera negyed közelében található Nord Cadorna állomásra, a szállásunk felé vettük az irányt. Az úton bérházak között sétálva döbbentünk rá először: hiszen, mintha az Andrássy út Oktogontól a Városliget felé vezető szakaszán haladnánk, el sem hagyva Budapestet. Csak itt a Hősök tere helyett a Sforza kastély hatalmas épülete magasodott elénk. Szállásadónk időközben megérkezett, így átvéve kis lakásunkat, megkezdődhetett a város felfedezése, persze csak egy kiadós reggeli és kiváló capuccino után. A térképet a kezünkben tartva, a központ felé indultunk, első állomásunk természetesen a Dóm tér volt. A gótika egyik mesterművének homlokzata több építési periódust tükröz. A Szent Ambrus alapította Santa Maria Maggiore Bazilikát (alapítva: 390-ben) lerombolva, 1396-ban megkezdődött a mai székesegyház építése. Az alapvetően gótikus dómon a különböző korszakok rajta hagyták stílusuk lenyomatát, így 1616-tól folyamatos hozzáépítések segítségével próbálták visszaadni alapstílusát. A homlokzatot vertikális tornyok osztják öt egységre, és minden egységben egy bronzkapu áll. Az épületbelsőt öt hosszanti és három kereszthajóra osztják a pillérsorok. Méretei monumentálisak: hosszúsága és szélessége: 158x66 méter, belmagassága átlagosan 50 méter. A tetőterasz kívülről, lépcsőn, vagy lifttel közelíthető meg. Érdekesség, hogy az elmúlt évtizedek ásatásainak köszönhetően immár az előző templom keresztelőkápolnájának megmaradt romjai is megtekinthetők. Belépőt a téren található klasszicista stílusú, egykori királyi palotában, a Palazzo Reáléban lehet váltani, ahol a dóm szobordíszeit bemutató kiállítás tekinthető meg. A szemfülesek még Szent István királyunkat is felfedezhetik a kiállítótérben. A tér másik oldalán a Galleria Vittorio Emanuele kereszt alapú passzázsa húzódik, ahol a divat világmárkáinak üzletei találhatóak ma. 1865-1877 között épült.





Sétánkat a Santa Maria delle Grazie templom felé folytattuk, ám erre a helyre csak a következő napon jutottunk be, így ide még visszatérünk később. Utunk során azonban több bérház belső tereibe és udvarába sikerült bepillantani, amelyről a következő néhány kép tanúskodik. Ezen a napon utolsó helyszínként a Sforza kastélyba sétáltunk, amely a 15. század legjelentősebb építészeti alkotása, egykor a milánói hercegek otthona volt. Mai nevét a 19. században kapta, a restaurálásokat követően. Az épületben számos múzeum kapott helyet, falai között igazi kikapcsolódás sétálni. A cikk elején említettem a Hősök terét. Nos, ha a Sforza Kastély a Hősök tere, akkor a mögötte található park a Városligettel hasonlítható össze. A parkot az Arco della Pace (Béke-kapu, diadalív) zárja le.





A következő nap első állomása a Santa Maria delle Grazie volt. A templom 1493-ban készült el, ám sajnos a második világháború nem kímélte, így restaurálni kellett bizonyos részeit, például a Refektóriumot is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy néhány fal megúszta a találatot. Az egyik, amelyre Az utolsó vacsora falképet festette Leonardo da Vinci, illetve vele szemben található Giovanni Donato méltatlanul elfeledett Keresztrefeszítés festménye is. Da Vinci e falkép készítésekor kísérleti technikát használt, ezért ez sajnos ma is folyamatos restaurálásra szorul. Mivel ez Milánó egyik legvonzóbb turistalátványossága, ezért szigorú rend szerint látogatható, időpontot érdemes hetekkel előre foglalni.



Következő állomásunk a Milánói Egyetem és a Sant’Ambrogio templom lett volna, azonban a zárva tartás miatt a belépésről le kellett mondanunk. Sétánkat így ismét a Dóm felé vettük, mivel előre váltott jegyeinkkel ekkor mentünk fel a tetőteraszra.


Harmadik napunk a kirándulás jegyében telt. Az eredeti terv szerint Como városába és innen a Lago di Comon hajóval Belaggioba mentünk volna. Az időjárás előrejelzés azonban keresztülhúzta számításainkat, ezért az ellenkező irányban kerestünk menedéket. A Lago di Garda lett kitűzött célunk, vonattal Desenzano del Garda városába értünk be. Izgalmas, igazi olasz kikötőváros, ahonnan menetrend szerinti hajókkal lehet tovább kirándulni. Mi Sirmionét, a kis félszigeti városkát céloztuk meg, és csodás napot töltöttünk itt. Szerencsére az időjárás itt segítette és nem hátráltatta ügyünket. Vonattal késő este értünk vissza Milánóba, a Centrale hatalmas vasútállomására.







Utolsó napunk sajnos nem a tervek szerint alakult. Az egész nap tartó szakadó eső ellehetetlenítette a nagyobb sétákat, így inkább belső terekben folytattuk a város felfedezését. Így látogattunk el többek között a Brera Képtárba – Pinacoteca di Brera –, majd a Teatro alla Scala épületébe. Az Operaház építését Mária Terézia rendelte el, az ország és a polgárság fejlődésének, valamint a kultúra iránti igények egyik ikonikus épületeként emelték. Homlokzata klasszicista, kívülről, egyszerű, elegáns épület benyomását kelti. A belső terekbe két módon lehet eljutni: egy előadás keretében – amelyre sajnos nem volt lehetőségünk –, valamint a színház múzeumán keresztül. Utóbbi lehetőséget kínál a belső terek és az épület történetének megismerésére, ahol az egyik teremben Liszt Ferenc zongorájával és kisbüsztjével is találkozhattunk. Érdemes jól átgondolni a látogatást, mert ezen a két helyen bizony órákat lehet eltölteni, főleg egy esősebb időszakban.





Mivel az időjárás nem engedett, sajnos lemondtuk a Sant’Ambrogio belső tereinek megtekintéséről. Búcsút vettünk a várostól, majd visszatértünk a vasútállomásra, ahonnan a reptér felé vettük az irányt, hogy hazatérjünk Budapestre. Csodás célpont Milánó, nemcsak művészet- és építészettörténeti nevezetességei, hanem különleges hangulata és nem utolsósorban kiváló konyhája miatt.

Szöveg: Juhász Gabriella
Képek: Gulyás Bálint és Juhász Gabriella